Anninger
Az Anninger Mödling mellett magasodik, méghozzá annyira hogy az egyik első amely a hatszáz métert meghaladja. Kedvelt kirándulóhely, s
hegyibringások közt is népszerű mivel közel van s jó kis felmenetet
kínál. No, de ezért Bécsből egy huszast kell tekerni. Szóval eddig úgy
voltam vele, hogy van közelebb is emelkedő ha edzeni akarok.
Kollégám azonban a héten felpiszkálta az agyamat néhány fotóval és a beszámolóval, miszerint egy haverja megmutatta neki a hegyet és néhány csemege ösvényt. Így rávettem, hogy nézzük meg.
Felkészülésként tegnap kicsináltam magam egy szokásos aszfaltos körrel (a poszt fotókkal frissítve) - faszacsávósításképpen nagytányéron, hadd erősödjek.
Mivel Christian tud valamit az életről, nem indultunk korán. Fél tizenegykor eldöntöttük hogy öregek vagyunk az olvadt hóban sarazáshoz, így a Lainzer Tor körülötti erdőséget kihagytuk és a hegyek lábain átbucskázva haladtunk Mödling felé. Perchtoldsdorf és Mödling önmagukban megérik a mesét, de ott van az erdő is. Mödling központjától nem messze van a Bockerl vadászház, amit a Kompass térkép Pockerlnek ír. Impozáns sziklafal magasodik a parkoló mögött, s innen balra indul a tréfa (Goldene Stieg, illetve Anningerhaus a jelszó).
A móka pedig konkrétan átlag 10% négy kilométeren keresztül. S az átlag azért átlag, hogy az eleje lazább legyen. A vége felé pedig az ember egyszerűen nem érti, hogy hová fogyott a bringáról a váltanivaló fogaskerék.
Ahogy az út normális lett (értsd elhagytuk az aszfaltot), visítani kezdtem: ezt a fajta fenyőerdőt imádom. A széles erdészeti út egyik kanyarját laza mozdulattal vágtuk le: öröm volt a vastag tűlevélszőnyegen kapaszkodni a gyökerek és kövekkel nehezített meredek szakaszokon - noigen, az elején még van erő az emberben.
A Krauste Linde házig teljesen okés a történet. Itt érdemes megtekinteni a húsvéti betlehemet:
A ház után kezd morcosodni a történet, majd a kitartó tekercselésnek hála, megérkeztünk a célponthoz:
A csúcs kicsit arrébb van, de a hóra való tekintettel most hanyagoltuk. Ami ezután következett, azt nehéz szavakba önteni.
Az első száz méter után szinte vakon satufékeztem. Köd ide vagy oda, úgy nem lehet tekerni hogy jégkását ver az ember szemébe az első kerék. Szemüveg fel, majd a párán és sárfoltokon keresztül próbáltam megkeresni hogy melyik nyomot fedi kevesebb hó. A hátsó kerék folyamatosan táncolt a véletlenszerűen összetömörödött havon, a sisakról a víz csurog, s próbálok minél kevesebb sarat nyelni levegővétel közben. Na persze, lemehettünk volna lassan is. De annak meg semmi teteje nincsen.
Pár percen belül az út több mint háromnegyede le volt tudva, s csurom vizesen álltunk meg a Breite Föhre elágazásnál röhögni. Ez kérem szépen kiba... nagyon jó volt.
Elvileg innen jó kis kört lehet kanyarítani a csúcs érintésével, de azt máskor. Most a főétkezést szétcsapatjuk a felfelé látott kis ösvényekkel.
Rögtön az első az elág alatti kanyart vágja le. Nyílegyenes, s ami fentről nem igazán látszik: gyökerek és kövek alkotta lépcsősor. De most már mindegy, nyakig benne vagyunk. Azért vettem 120mm-nyi teleszkópot hogy oldja meg. Megoldotta. Jöhet a következő.
Ez már kerülgeti a fákat - persze nem viszi túlzásba, így oda kell figyelni nehogy fennakadjon a kormány. Itt van egy nagy lépcső, amit nem vállaltam be. Látszólag nem véletlenül van ott, épített szaga van. Hmm... talán meg kéne tanulni ugratni?
A széles útra visszaérve nem volt kérdés: ezt meg kell nézni még egyszer. Visszatekercseltünk, de az utolsó előtti kanyarban kinéztem a balra tartó úton. Vesztünkre. Ott is indult egy ösvény:
Irgalmatlan ritmus, lágy kanyarok, vicces huplik, majd...
bizony, egy komoly meredély szélére értünk kilátással Nahátasztánra.
Az ösvény folytatása azonban meghaladta a képzelőerőnket (technikai tudásunkat), így húsz méterrel arrébb levő másik egynyomoson zúztunk le az erdészeti út startpontjához.
Ahonnan normális esetben az ember visszateker a Breite Föhréhez, rácsapja magát a tucatjával tenyésző ösvények valamelyikére, hagyja hogy vezesse a kígyózó vonal, az alján vigyorog és újra kezdi.
Kollégám azonban a héten felpiszkálta az agyamat néhány fotóval és a beszámolóval, miszerint egy haverja megmutatta neki a hegyet és néhány csemege ösvényt. Így rávettem, hogy nézzük meg.
Felkészülésként tegnap kicsináltam magam egy szokásos aszfaltos körrel (a poszt fotókkal frissítve) - faszacsávósításképpen nagytányéron, hadd erősödjek.
Mivel Christian tud valamit az életről, nem indultunk korán. Fél tizenegykor eldöntöttük hogy öregek vagyunk az olvadt hóban sarazáshoz, így a Lainzer Tor körülötti erdőséget kihagytuk és a hegyek lábain átbucskázva haladtunk Mödling felé. Perchtoldsdorf és Mödling önmagukban megérik a mesét, de ott van az erdő is. Mödling központjától nem messze van a Bockerl vadászház, amit a Kompass térkép Pockerlnek ír. Impozáns sziklafal magasodik a parkoló mögött, s innen balra indul a tréfa (Goldene Stieg, illetve Anningerhaus a jelszó).
A móka pedig konkrétan átlag 10% négy kilométeren keresztül. S az átlag azért átlag, hogy az eleje lazább legyen. A vége felé pedig az ember egyszerűen nem érti, hogy hová fogyott a bringáról a váltanivaló fogaskerék.
Ahogy az út normális lett (értsd elhagytuk az aszfaltot), visítani kezdtem: ezt a fajta fenyőerdőt imádom. A széles erdészeti út egyik kanyarját laza mozdulattal vágtuk le: öröm volt a vastag tűlevélszőnyegen kapaszkodni a gyökerek és kövekkel nehezített meredek szakaszokon - noigen, az elején még van erő az emberben.
A Krauste Linde házig teljesen okés a történet. Itt érdemes megtekinteni a húsvéti betlehemet:
A ház után kezd morcosodni a történet, majd a kitartó tekercselésnek hála, megérkeztünk a célponthoz:
A csúcs kicsit arrébb van, de a hóra való tekintettel most hanyagoltuk. Ami ezután következett, azt nehéz szavakba önteni.
Az első száz méter után szinte vakon satufékeztem. Köd ide vagy oda, úgy nem lehet tekerni hogy jégkását ver az ember szemébe az első kerék. Szemüveg fel, majd a párán és sárfoltokon keresztül próbáltam megkeresni hogy melyik nyomot fedi kevesebb hó. A hátsó kerék folyamatosan táncolt a véletlenszerűen összetömörödött havon, a sisakról a víz csurog, s próbálok minél kevesebb sarat nyelni levegővétel közben. Na persze, lemehettünk volna lassan is. De annak meg semmi teteje nincsen.
Pár percen belül az út több mint háromnegyede le volt tudva, s csurom vizesen álltunk meg a Breite Föhre elágazásnál röhögni. Ez kérem szépen kiba... nagyon jó volt.
Elvileg innen jó kis kört lehet kanyarítani a csúcs érintésével, de azt máskor. Most a főétkezést szétcsapatjuk a felfelé látott kis ösvényekkel.
Rögtön az első az elág alatti kanyart vágja le. Nyílegyenes, s ami fentről nem igazán látszik: gyökerek és kövek alkotta lépcsősor. De most már mindegy, nyakig benne vagyunk. Azért vettem 120mm-nyi teleszkópot hogy oldja meg. Megoldotta. Jöhet a következő.
Ez már kerülgeti a fákat - persze nem viszi túlzásba, így oda kell figyelni nehogy fennakadjon a kormány. Itt van egy nagy lépcső, amit nem vállaltam be. Látszólag nem véletlenül van ott, épített szaga van. Hmm... talán meg kéne tanulni ugratni?
A széles útra visszaérve nem volt kérdés: ezt meg kell nézni még egyszer. Visszatekercseltünk, de az utolsó előtti kanyarban kinéztem a balra tartó úton. Vesztünkre. Ott is indult egy ösvény:
Irgalmatlan ritmus, lágy kanyarok, vicces huplik, majd...
 |
| Friedrichshöhe |
Az ösvény folytatása azonban meghaladta a képzelőerőnket (technikai tudásunkat), így húsz méterrel arrébb levő másik egynyomoson zúztunk le az erdészeti út startpontjához.
Ahonnan normális esetben az ember visszateker a Breite Föhréhez, rácsapja magát a tucatjával tenyésző ösvények valamelyikére, hagyja hogy vezesse a kígyózó vonal, az alján vigyorog és újra kezdi.
 |
| Soha rosszabb húsvétot! |
Megjegyzések
Megjegyzés küldése