Ösvényvadászat szövegkiemelővel

Kedd. Kolléga asztalán levő banánfa leveleit már reggel menetrendszerűen simogatta a napfény, így kettőkor otthagytam a bulit. Észak felé vágtam volna át magam a hegyen a Dunához, majd a parton vissza. Gondoltam mit nekem hatvan-hetven kilométer meló után.

Vannak ezek az "év utolsó napos délutánjai", melyek heti rendszerességgel megjelennek. Semmi baj velük azon túl, hogy csapolják a munkával töltött órák számát. Ehh, majd ha esik bepótolom...  Mivel gőzöm sincs mi van a környéken, így összeköthetem a kellemest a hasznossal: alapozó hegymászások címén bejárom a Vínervaldot - egyelőre aszfalton (ez az idei hülyeségem: nem síkon kell edzeni, mert ugye olyan a hegyekben nincsen ).

Kihasználtam az év egyik utolsó napsütéses délutánját, és nekivágtam a Kahlenbergnek. A Grinzinger Strasse eleje elég forgalmas, de aztán elmaradoznak a házak, mint Budán az Eötvös utcában. Bár ez kicsit Tabánosabb környék, s kevésbé meredek.

Egy kis hazai... Ez most séta volt, de igyekeztem bringás szemmel nézelődni közben.  A naszályi aszfaltút utolsó kurflijából indul a dolog, ott ahol a Naszály alternatív indul lefelé. Kicsit előrébb, jobbra visszafelé széles murvás...

Perverz állat volnék, így a Kammerjoch kudarca után jobban megnéztem a térképet. S meglett. A parti bringaútról már kikacsintott a "Mountainbike strecken" felirat, majd Kahlenbergdorf apró házai között további táblák mutatták a mazochistáknak szánt csemegét.

Az előző posztban sejteni lehetett a földrajzi változást, így most belevágok. Úgy fest egy ideig egy fővárossal arrébbról lesznek az útvonalak. Kezdésnek mindjárt nekiugrottam egy helyi legendának...

Strebersdorf

Titánpálcás Pisti talált egy szabad hétvégét, Zozónak is jó volt, sőt még nekem is. Nem egyszerű három embert összeszervezni egy túrára...

Nakéremszépen. Az ember eljut valahogy a Pap-rétre, ahonnan az aszfalton elporoszkál Szentlászló irányába (mivel sok tábla nincs, az erdészház mellett felfelé induló út).

Leányfalu központjában a bó't mellől indul felfelé a piros sáv jelzés. És bizony megy felfelé rendületlenül. A falu határában morcosodik az emelkedő, de sebaj, mert legalább jó köves és könnyebben pörög ki a kerék. A Meteor-forrás tisztása után ágazik el a piros kereszt balra. Érdemes ezen menni, mert a piros sáv rövidebb, de szerpentines, meredek. Szóval a piros kereszten szűk egy kilométer utáén lesz balra egy csábító erdészút. Hallgassunk rá, szépen bevisz a sárga sávba, ami a csúcsra vezet. [7%, 6km, 1 óra, szint: 420m] Látkép a Vörös-kőről (2011. február) A bejáráskor a végső stádiumban letértünk a sárga utolsó szakaszáról, és elmentünk balra a széles úton, hogy a piros-sárga közösbe érjünk. Ennek folyományaképp kihagytuk a csúcsot, mivel inkább jobbra kellett volna fordulni. Na mindegy, majd legközelebb...

A dolog úgy kezdődött, hogy egy kolléga blogján szép képet találtam . Mint írta, az utca kiváló arccsökkentő.  De jöjjön a történet... forrás: http://hegyimorc.blogspot.com/2011/06/paris-roubaix.html

Sándor kommentelt , így tegnap kipróbáltam. De a Virágos-nyeregbe el kell jutni, így előtte megmásztam a Vadaskerti-hegy gerincét , és a klasszikus bringaúton tekerésztem a kiindulási pontba.

Kezdődött azzal, hogy még egy másik kaland miatt vettem egy Garmin Colorado-t. Teljesen bevált, sosem hagyott cserben, akár Düsseldorfban, akár Mauritánia közepén tévedtem el. Aztán jött a bringa, és adva volt, hogy felteszem a kormányra ... teljesen boldoggá tett, hogy nekem van a legokosabb műszerfalom a mezőnyben. Aztán Tamás megfertőzött ezzel a mennyit változik a pulzusa ha tavasz elején nagy páratartalomnál és szembefényben megy fel az Istenhegyin, vagy nyáron kevés várakozó utassal a megállóban de kissé felmelegedett biciklivázzal ... szóval gondoltam én is mérni akarom a pulzust. Megvettem a Garmin heart sensort, és olvastam a műszerfalon, hogy 170-es pulzussal érek fel a Szépkilátó cukrászdához, és 61km/h-val jövök le, ej dejó nekem. És ekkor jött, hogy fel kéne ezt dolgozni.

Csemege. Nem kicsit, nagyon.

Tegnap kis csomag várt otthon. Szinte napra pontosan két hónappal a Duna Maraton után.

Van hogy elborul az ember agya. Nem kicsit, nagyon. Először is elhagytam a kesztyűmet. Pontosabban Sástón maradt. Erről egy fórumbejegyzésből értesültem, ment telefon a kempingbe, megvan. Hurrá. Szóval vonat Pestről megy Gyöngyösig, onnan Sástó odavissza húsz káem. És itt jött be a borulás: mert meló után odaérek fél négyre, a következő elérhető vonat visszafelé ötkor van, amivel fél kilencre érek haza. Ez testvérek között is öt óra. Na nézzük. A táv cirka száz káem. Huszas átlaggal... Ugyeugye...

  (a bejegyzést Zozó írta, majd kap hozzáférést a bloghoz, de most én teszem fel mert közben kigyomlálom a helyesírási hibákat - [szerkesztő, azaz én]) Bele a közepébe... mondhatnám stílusosan, ha már nem rángattak volna bele Tamásék két db Gázlóba és két db UnderWorld kupába. De ez egy kicsit más medence volt :-) Kezdjük, hogy az UW után Pisti úgy fűzött, ahogy Gaben nyomta a ködöt Lalinak: - Jó lesz neked Zozzzó... középtáv... hidd el jó lesz neked! Én meg elhittem, hiszen ha a Gázló 110-et végig toltam akkor ez mitől lenne nehezebb. Azt azért - becsületére legyen mondva - hozzátette: - A Kékes sípályán meg fogunk dögleni! De hát ezért is megyünk, nemdebár. Ezért most nyomatékosítom a kedves szakértő olvasóval, egy teljesen kezdő irományát fogja olvasni. Olyannyira, hogy az új Mountain King gumit még Tamás tette fel az első kerékre egy benzinkútnál.

Titánpálcás Pisti megint bevitt az erdőbe. Mert az alap hogy megyünk Mátra Maratonra, de hogy középtáv? Jó jó, két éve húztam a számat hogy a rövid táv nagyon rövid volt, és terep is alig volt benne. Szóval elcsábított, hogy tekerünk egy jót és nézzük a tájat. Ugyanezzel az olcsó dumával Zozót is beugrattuk, ne szarozzon a röviddel.

Valami gyors másfél órásat akartam, de az élet másként hozta. A János-kórháznál gondoltam egy merészet és elkanyarodtam a bringás körökben sokat emlegetett Diós árok felé. Amint a mellékelt szintrajzon is látszik, becsületes kis emelkedő. Azért amolyan József Attilásan megvolt (meg-megállva) negyed óra alatt.

Tegnap hirtelen felindulásból elkövetett mászás történt. Szegény Polárom betegeskedett, így a gyors elemcseréltetés végeztével ott álltam a Petőfi hídnál, hogy most akkor merre van a legközelebbi hegy? Elkerekeztem a BAH-csomópontig, ahol végre emelkedőbe lehetett fordulni, és a Jagelló - Tamási Áron - Thomán István buszforduló (itt némi ciklokrossz jelleggel lépcsőzés) - Költő utcákon keresztül értem a svábhegyi fogaskerekűhöz, ahonnan már ismerős mókuskerekezés zajlott a víztoronyig. Innen szokás szerint a Jánoshegyi-nyereg érintésével legurultam Ságváriligetre (S+,S jelzések).

A kérés az parancs , szóval meggyaláztam a HHH tájbringa térképet: HHH singletrack Zöld sáv turistaút Glück Frigyes, Árpád-kilátó, Fenyőgyöngye, Virágos-nyereg

Mivel ma bejártam a teljes útvonalat, így egybegyűjtöm. Végül is 3 km és 250 méternyi zúzda megérdemli.

Még az alpinbike -os srácok mutatták ezt a kis ösvényt a Trek-túrán . Akkor csak annyi maradt meg, hogy fasza kis ösvény. Nadehogy ez igazából nem oly egyszerű történet az csak ma délután derült ki.

A Hárs-hegyet harmincvalahány éven keresztül méltatlanul mellőztem. Na jó, első úttörővasutas fellépésem az azonos nevű állomáson zajlott, de az most nem számít. Nomeg általános iskolai tanáraim javasoltak némi beutalót a közeli intézménybe, lévén kissé szertelen emberke voltam. No, ennyit az önéletrajzi ömlengésről, lássuk a medvét.

Nakérem ez a szabály az, hogy télen városban nem döntjük be a bringát. Mert a jeges úton kicsúszik alólunk. Nyáron pedig az efkáefvé által fellocsolt Nánási - Pók utca kanyar szolgál ideális szemléltető terepként.

A Dunyha Maraton rávilágított pár problémára az edzéstervemben. Péel, hogy a hegymenetekben bőven van mit fejlődni, és az állóképességen is kéne csiszolni - tehát nem kéne megelégedni kétórás alapozásnak csúfolt lazsálásokkal. Mert szép dolog hogy síkon kerekezek huszonöttel, ez éheskevés egy óra hajtás után egy combosabb emelkedőre. Szóval visszakerült a kettőhármas szpídking, és vasárnap hajnalban nekivágtam a nyugis terepezésnek.

A rettenetes úvériadóról a sarki kifőzdében értesültem. Ettől függetlenül biciklizni kell, pláne hogy haverok is jönnek (arról ne is beszéljünk, hogy harmincöt fok azért nem a világ vége). Titánpálcás Pistinek akartam megmutatni a hármashatárhegyi egynyomosokat . Ehhez fel kell menni a tetőig, ami aszfalton, dögmelegben nem olyan vicces. Így a Doberdó-lépcső - Mátyáshegyi út - Szépvölgyi út nyomvonalon felszaladtunk a Fenyőgyöngyéig, ahol a társulat hölgytagja nyomására a legjobb útvonalat választottuk.

A január óta tartó edzés nevű játék első kulminációs pontja. És szar érzés, hogy ezt nem szép napsütésben kell csinálni hanem úgy hogy lóg az eső lába. De ez van, nem teremsport ahogy a nagyok szokták mondani.

Lehet kört is kanyarítani belőle, de nekem hazafelé pont jó. Az ügymenet alapjai a haverokkal pár hete megtett túra , és az év elején kiötlött csalinkázás . De mivel edzés, így - akarva és akaratlanul - néhány csavar került a dologba.

Az igényesen térkövezett pléhkrisztust Üröm és Budakalász között a dombtetőn találtam, nem messze a stoppos hölgyektől...

Régi mániám hogy bármennyire szép a Naszályra vezető út, azért mégiscsak aszfalt ami csökkenti az élvezeti értéket. Ettől függetlenül szeretem, de a varietas delectat. Pár hónapja pedig meglett az "elkerülő út". Így a közelgő Duna-Maratonra való píkelés jegyében (magyarán csúcsra járatós időszak, amikor kvázi versenyterhelésnek adja át magát a paciens) bevettem a hétvégi délutáni menetbe.

Kezd elegem lenni a magányos tekerésekből, így pünkösdhétfő tiszteletére haverokat is hívtam. Tekintettel arra hogy mások talán nem olyan betegek mint én, három alternatíva volt: Csóványos, Nagy-Hideg-Hegy, vagy kisinóci betonozás. Végül a középső lett.

Megint edzés. Friel bácsi könyvébe belelapozván ráeszméltem hogy pár dolgot nem úgy csinálok ahogy az helyénvaló lenne, így ha már nagy áttétellel vert meg az alacsony költségvetés, erősödjek. Elő is írtam magamnak ötször három percet ami a csövön kifér stílusban.

A héten kicseréltettem a hátsó sort a gépen, ami új lánccal jár. Ennek közvetlen folyománya, hogy a négy éve szolgáló hajtómű középső tárcsája nem fogadta el az új láncot. Szerencsére a kicsi és a nagy igen, így nem sürgős a műtét. Ellenben sikerült utánajárni a faszacsávó fórumozók állításának, miszerint nem is kell kistányér, el lehet nagyon is menni mindenhol. Igaz. Csak ennek ára van...

Churchill szavai visszhangzottak az agyamban az Iron Maiden koncert elejéről: blood, sweat and tears.

TREK Fuel EX7

Ismét Balaton, mert van ott munka bőven... Mivel a hét elején egy nap két edzést is csináltam (közben felrémlettem magam előtt húsz évvel ezelőtti kissrácként, amint a BEAC egyik edzőjével vitatkozok, hogy én bazeg nem fogok neki naponta edzésre járni); aztán meglátogattam a laktátküszöbön túli világot is némi intervallok erejéig - így csütörtökre könnyed tereptechnikázást írtam be magamnak (feltolom a hegyre és legurulok).

Szóval, Balázsék vendéglőjétől első körben a széles úton felmásztam a reptérre, onnan a Határ-nyeregbe. Itt rövid tájékozódási kavarás után meglett a zöld karika (kezd tetszeni ez a jelzés), ami jó köves durvuláson át vezet fel a Szépvölgyi út felső felén levő parkolókhoz (az emelkedő combos, az utólsó tíz métert felírtam magamnak a todó listára, S1). Ekkor jött a kockáztatás: négy óra, vonat ötkor, befér-e a HáHáHá?

Az úgy kezdődött, hogy már tegnap este éreztem hogy ez a terepcölibátus tarthatatlan. Így hajnalban leszedtem a Silentót a hátsó kerékről hogy a Conti Deep Purple Tribute gumija kerüljön fel kettőhármas hangerőn. Ment bele 3,3 kocsmányi nyomás, hogy techszexuálisok is kapjanak valamit. Én meg reggel a kritikát kaptam egy kollegától, hogy nem sajnálom-e aszfalton... Hát, valahogy azért csak ki kell jutni a terepre, nem?

Mivel kedden a trajmatológián úgy döntöttek hogy nem adják vissza a gipszet, így kicseréltem a hátsó külsőt (mert a terep azért még nem játszik); tegnap hazatekertem, ma meg vissza a munkába.

...avagy ennyit a Buda Maratonról. Jobb kéz rtg felvétel: Traumás eltérés nem látható  ------------------------------------------ Dg. Cont. invet man. l.d. Rupt. parc. lig. coll. radiale MP V man. l.s. ... A gipsz vízbe merítését vagy átnedvesedését kerülni kell.

Kellemes ebéd utáni tekerésnek indult... Ebéd után bringára pattantam. Cél a Naszály csúcsa, mivel ott még nem voltam. Nem sokat terveztem előre, csak úgy nagyjából gondoltam hogy valahogy feloldalgok. Egy biztos volt, hogy a sárga kör Agyagbánya felőli felmenetét minden irányban el fogom kerülni (gyalog is meredek).

A múltkor részletezett okokból ismét Plattenzé. De, hogy ne legyen unalmas, Fonyódról a másik irányba indultam a meló utáni esti bohóckodásra. Az egész napos esik-nem esik kérdés indulás után pár perccel dőlt el: a vízből kisebb forgószél bújt ki, majd a partra érve arrább rakott bringástul. Kisvártatva nyakamba zúdúlt a lé is a felhőkből. Sebaj, vizesebb már nem leszek, tekertem tovább... Szóval Fonyódtól "lefelé" már jópofa a dolog, a bringaút széles és szép kilátás van róla a túloldali hegyekre. De elfértem a főúton is - muszáj volt, mert Alsóbélatelep előtt az a vasúti ketrecben keringés az átjáróban nem volt felelős döntés az útvonal kijelölője részéről. Inkább a párszáz méterre levő sorompónál mentem át. A vasúton átbucskázás után az errefelé szokásos vasút menti aszfalt kényelmes, de az eső miatt valahol Balatonfenyvesen túl visszafordultam. El is állt az eső, így még felkapaszkodtam a Sipos-hegyre megcsodálni a kilátást (mivel nem akartam terepezni, a kilátóig ne

Kis hazánkban divat a Nagy-Tó megkerülése, amitől mereven elzárkózom. Az ok jórészt a csakfaktorban keresendő - ezért nem használok fütyikönyvet sem -, meg különben is nekem egy napra sok, kettőre meg ezernyi más helyre is elmehetek.  Tudom, ezek mind teljesen értelmetlen dolgok, de ez van.

A tervem a múltkor kihagyott Nagybörzsöny-Nagyirtáspuszta szakasz megtekintése volt kellemes alapozó tempóban. Jelentem, meglett, tessék csak olvasni:

avagy hátamon a vázam Ez is a tegnap hozadéka. A terv az volt, hogy kiváltjuk a hosszas aszfaltost, mert ahogy Zozo megjegyezte, Sorrentóban még elviselte az autókat, de itt azért mégse.

A tegnapi túrának ez volt az igazi célpontja. Mert az egy dolog, hogy hülyék vagyunk és nem aszfalton megyünk fel, hanem először a Nagy-Csikóvár melletti piros kereszten aztán a Hosszú-rét és Sikáros között mindenféle jelzetleneken szopatjuk magunkat, majd némi aszfaltozás után még egy kis mókuskerekezés t is rendezünk. Én még külön emeltem a dolgot azzal, hogy szombat este felpakoltam a nyári váltót (X9), s úgy gondoltam jó ötlet láncot is cserélni. Induláskor jó érzékkel fordultam vissza a leszedett láncért, amit a Lom-hegyi piros kereszt lejtője után visszacseréltem - mert ugye ami összekopott azt ne bolygassuk. És most rendelek egy új fogassort hátulra... De így van ez jól, jobban esett a tea meg a félkilós almásrétes mintha... Így is csodánkra jártak az ótós kirándulók ("kissé" sarasak voltunk), de ami ez után jött...

Amióta az eszemet tudom (ez alatt értendő, hogy a Visegrádi-hegységben kószálok), a Sikáros és a Vörös-dagonya közti kék jelzés el van terelve. Olyannyira, hogy bár tavalyra ígérték hogy helyreáll a világ rendje, a jelek szerint ez nem biztos hogy megtörtént - legalábbis még nem ellenőriztem. Mindenestere az ügy folyományaképpen a Vörös-dagonya és Dobogókő közti szakasz a lassú feledés áldozata lesz - a jelzés még helyenként látható. Pedig nagyon kellemes, majd egy kilométernyi 8-10%-kal kezd (nem érezni annyinak), majd szép lankásan fut Dobogókőre (összesen három kilométer). Egynyomos, enyhén kanyargós, enyhén köves. A beszállás pedig a Fagyoskatona és a Király-kúti-nyereg közti erdészeti aszfalt legmagasabb pontján van.

De mondd, mi hajt a völgybe vissza téged?     Mért nem törekszel fel a szép halomra,     melyen kivül nem lelhetsz üdvösséget?   (Imígyen szóla Vergilius Dantéhoz Babits szerint)

A Tekergőt már említettem: ez a 12-es útról elérhető műutak bejárása, általában ahogy esik úgy puffan jelleggel. A Váci Csata Emléktúra szép példája a felfűzésnek (ezt mi pár éve tereppel bolondítottuk, de ez most nem érdekes, így hagyjuk is). A legszebb az a Szob - Márianosztra - Bőszobi út - Zebegény - Nagymaros - Kóspallag - Szokolya - Kismaros - Verőce - Magyarkút - Katalinpuszta - Sejce - Vác útvonal lenne, de azt majd akkor ha kicsit jobban ráérek.

Zozó cimborámmal reggel aggódtunk a pár csepp eső miatt, de faszagyerekek vagyunk, nekivágtunk. S milyen jól tettük. A tervem az volt, hogy megmutatom neki a múltkori kört , de a Szépvölgyi út végéről induló köves alján beijedt, hogy ez neki most sok lesz (pedig szerintem bírja). Így elindultunk valami kis ösvényen, amiből sárga sáv lett, és felvitt az Újlaki-hegyre. Mondanom sem kell, ez nagyobb szívás volt mintha... Keskeny, bozótos ösvény, majd csúf, köves és meredek. Fel is toltuk. Innen átkavartunk a Hármashatárhegyre (így végül nem spóroltuk meg a köves felfelét), aztán a többi ugyanaz, csak jóval sárosabb mint a múltkor. A Szépvölgyin lefelé kiemelt veszélyességű szakasz a Szikla, Csatárka és Virág Benedek utcák torkolata, baromállat csak kijött mögöttem Zozó elé (itt már nekem is volt nyáron egy borulásom, az ótós kollegák itt kiemelten szarják le az elsőbbségadást).

“Egy koncerten rengeteg minden balul sülhet el, de ha van egy jó kis műsorod, kiváló a hangzás, veled érez a közönség, jól érzed magad, még a körmöd is éppen formára van vágva, szóval, amikor minden klappol, és jobban játszol, mint korábban bármikor… na annál nincs jobb dolog a világon.” (John Renbourn)

A pár héttel ezelőtti gyalogos Úrasztal-oldal megpiszkálta a fantáziámat, így a péntek délutáni szép idő kapcsán gondoltam felmászok a Vörös-kőhöz. 

Úgy fest ez egy olyan hét volt, amikor az elsődleges férfiúi nemi jelleg rossz végén álltam. Szerdán a napsütés , tegnap meg a Szárazfák rétje volt apuci a papásmamás játékban.

Ma úgy sütött mintha muszáj lett volna. Kettőkor le is tettem a lantot, és nekiláttam egy laza tekergésnek. Mert a föld még fagyos, megúszom sár nélkül a terepet.

A vasárnapi ebéd ( minestrone ) levezetéseként egy laza Naszályos mászás t gondoltam. Ennek teljesítése után átgurultam a kettes túloldalára, ahol a Fenyves-hegy piros jelzéséről mintegy húsz méter múlva visszariadtam. Nem, én ezen a félig fagyott terepjárók és lovak által széttúrt úton nem szenvedek, elég volt a múlt héten 40km aszfalt során húsz méternyi szmötyitől olyan sárosnak lennem mintha disznókkal hemperegtem volna. Inkább a hegy oldalában elkódorgok Verőcéig. Na, ahogy én azt gondolom. Két percen belül csurom sár lettem. Némi pikantéria a dologban, hogy miközben fél köbméter szmötyit próbálok átpasszírozni a kerék és a villa között tekerés címén az emelkedőn, azon kell agyalnom hogy mögöttem a kutyaugatás erősödik-e, vagy az ebeket megfogja a kerítés? Benn maradtak... Majd a murvás részen felgyorsulva az apró kavicsok kopogtak a sisakon. Végül néhány zsákutca és 10-15%-os lejtő után beleszaladtam a vasúti töltésbe, aminek nyomán eltoltam a biciklit Fenyveshegy megállóig,

Kellemes vasárnap délutáni móka, melyben kiderül hogy érdemes túlmerészkedni Rádon. A váci Rádi út enyhén szólva szaggatott aszfaltja az egyetlen kihívás a finoman hullámzó tájon – s csak Rád irányába. Az M2 kivitelezői a felhajtót aljas 6-7 százaléknyi meredekséggel látták el, ami nem mindig esik jól. A híd után egyenesen tessék, jobbra Vácduka van, amiről majd máskor mesélek. Ekkorra már az eddigi gyér forgalom is elül, bár az erre járók közül néhányan itt élik ki versenyzési hajlamaikat.

Kezembe akadt egy jó könyv , amiben töviről hegyire le vagyon írva mit miért csináljon az ember edzés jelleggel ha ilyesmire adja a fejét. Szépen fel is osztottam magamat pulzuszónákra meg edzéstervre (én is vénségemre hülyülök meg).

Ezt a csodás jelenséget tegnap lőttük az évadnyitó gyalogtúrán, a Normafa lankáin. Mit is mondjak... szép.