De ez már tényleg az utolsó napsütés
Kedd. Kolléga asztalán levő banánfa leveleit már reggel menetrendszerűen simogatta a napfény, így kettőkor otthagytam a bulit. Észak felé vágtam volna át magam a hegyen a Dunához, majd a parton vissza. Gondoltam mit nekem hatvan-hetven kilométer meló után.
A nagyravágyó tervet annyival megtámogattam, hogy a zsebembe gyűrtem egy banánt, valamint egy benzinkútnál fújtam a kerekekbe. Aztán amikor a Felső Rizsvonatnál megálltam fotózni rádöbbentem, hogy az egy dolog hogy az összes iratom otthon van, de a pénzem is. Szóval a félúton teázás kútba ugrott. Meg elkezdtem fogalmazni a körmondatokat a netán érdeklődő rendőrök részére...
Miután helyreraktam a lelkivilágom, le is tértem a macskakőről a párhuzamosan futó földútra. Aztán egy elégazásban elkapott a géplánc, és jobbra fordultam a sárga jelzésen. Terepezzünk már egy kicsit, ha jó idő van. Ennek keretében meglátogattam egy makkoltatóval egybeépített vadlest, majd egy turisztikai csomópontban követtem a "Hermanskogel arra" útmutatást. Mindezt ropogó hóban. Juhéjj!
Eddig sem volt rossz a dolog (nagyjából az Árpád-kilátó körüli utakhoz hasonlít a történet), de innentől élvezetesen kanyargott a széles földút. Egészen valamilyen házig, ami újabb csomópontként választás elé állított: na, merre?
Vissza a Kahlenberg, előre balra a Hermanskogel mint a környék legmagasabb pontja, balra lefelé kis betonút sárga jelzéssel... Hopplá! Mögöttem lefelé zöld jelzés, nullás szintű downhill. Naná.
Hó alig, ellenben sok levél, töredezett faágak. Elszlalomozgattam köztük, majd az autóút mellett tovarongyoltam a Hermanskogel alatti elágazásig. S itt elkövettem a nap szerencsés tévedését: izomból rávetődtem a Höhenstrasséra, és tekertem rajta tovább dél felé. Fel sem tűnt, hogy bal felé nekem baromira nem Bécset kéne látnom, így amikor egy elágazásban azt láttam hogy "Bécs jobbra", végképp elvesztettem a fonalat.
Még csak sejtettem, hogy itt valami nem stimmel, így biztos ami biztos, elindultam Bécs felé, hogy egy kis útmenti terepezés után a város szélén levő buszmegállóban elgondolkodjak a világról. Mert az tuti, hogy innen vagy vissza, vagy haza, mert gőzöm sincs, Bécs melyik részén vagyok.
Vissza. Főleg hogy az út mentén ott a sárga jelzés, ráadásul jó kis technikás, gyökeres, huplis és emelkedik. Egyszóval visszamentem a korábbi elágazáshoz, s megnéztem a harmadik lehetőséget. No, kiderült ez is Bécsbe vezet, így pillanatok múlva Döbling déli részén tekertem. S itt jöttem rá, hogy az eltévedés szerencsés volt: mocskosul kezdtem már fázni, s ezen csak az enyhített, hogy terv szerint én most pénz, ital, iratok nélkül (ez utóbbi miatt azért nem szoktam falnak menni) valahol a Dunánál fagyoskodnék fenn északon, s azon merengenék hogyan élem túl a hátralevő harminc kilométert. Ehhez képest kitalálni a Spittelau környéki útvesztőből szinte gyerekjáték.
GPS
A nagyravágyó tervet annyival megtámogattam, hogy a zsebembe gyűrtem egy banánt, valamint egy benzinkútnál fújtam a kerekekbe. Aztán amikor a Felső Rizsvonatnál megálltam fotózni rádöbbentem, hogy az egy dolog hogy az összes iratom otthon van, de a pénzem is. Szóval a félúton teázás kútba ugrott. Meg elkezdtem fogalmazni a körmondatokat a netán érdeklődő rendőrök részére...
Miután helyreraktam a lelkivilágom, le is tértem a macskakőről a párhuzamosan futó földútra. Aztán egy elégazásban elkapott a géplánc, és jobbra fordultam a sárga jelzésen. Terepezzünk már egy kicsit, ha jó idő van. Ennek keretében meglátogattam egy makkoltatóval egybeépített vadlest, majd egy turisztikai csomópontban követtem a "Hermanskogel arra" útmutatást. Mindezt ropogó hóban. Juhéjj!
Eddig sem volt rossz a dolog (nagyjából az Árpád-kilátó körüli utakhoz hasonlít a történet), de innentől élvezetesen kanyargott a széles földút. Egészen valamilyen házig, ami újabb csomópontként választás elé állított: na, merre?
Vissza a Kahlenberg, előre balra a Hermanskogel mint a környék legmagasabb pontja, balra lefelé kis betonút sárga jelzéssel... Hopplá! Mögöttem lefelé zöld jelzés, nullás szintű downhill. Naná.
Hó alig, ellenben sok levél, töredezett faágak. Elszlalomozgattam köztük, majd az autóút mellett tovarongyoltam a Hermanskogel alatti elágazásig. S itt elkövettem a nap szerencsés tévedését: izomból rávetődtem a Höhenstrasséra, és tekertem rajta tovább dél felé. Fel sem tűnt, hogy bal felé nekem baromira nem Bécset kéne látnom, így amikor egy elágazásban azt láttam hogy "Bécs jobbra", végképp elvesztettem a fonalat.
Még csak sejtettem, hogy itt valami nem stimmel, így biztos ami biztos, elindultam Bécs felé, hogy egy kis útmenti terepezés után a város szélén levő buszmegállóban elgondolkodjak a világról. Mert az tuti, hogy innen vagy vissza, vagy haza, mert gőzöm sincs, Bécs melyik részén vagyok.
Vissza. Főleg hogy az út mentén ott a sárga jelzés, ráadásul jó kis technikás, gyökeres, huplis és emelkedik. Egyszóval visszamentem a korábbi elágazáshoz, s megnéztem a harmadik lehetőséget. No, kiderült ez is Bécsbe vezet, így pillanatok múlva Döbling déli részén tekertem. S itt jöttem rá, hogy az eltévedés szerencsés volt: mocskosul kezdtem már fázni, s ezen csak az enyhített, hogy terv szerint én most pénz, ital, iratok nélkül (ez utóbbi miatt azért nem szoktam falnak menni) valahol a Dunánál fagyoskodnék fenn északon, s azon merengenék hogyan élem túl a hátralevő harminc kilométert. Ehhez képest kitalálni a Spittelau környéki útvesztőből szinte gyerekjáték.
GPS
Megjegyzések
Megjegyzés küldése