Dél-Balaton
Kis hazánkban divat a Nagy-Tó megkerülése, amitől mereven elzárkózom. Az ok jórészt a csakfaktorban keresendő - ezért nem használok fütyikönyvet sem -, meg különben is nekem egy napra sok, kettőre meg ezernyi más helyre is elmehetek. Tudom, ezek mind teljesen értelmetlen dolgok, de ez van.
Plusz még hozzájöttek a bringás rémtörténetek a borzalmas útviszonyokról és tekerési körülményekről; ami már valamivel racionálisabb magyarázkodás - az eszembe sem jutott, hogy ezeket az infókat komoly fenntartással kéne fogadni. Már csak azért is mert egész más a nyári csúcsforgalomban menni, ráadásul az infók általában olyanoktól származnak akik szeretnek gyorsan haladni (értsd: egy nap alatt akár kétszer is képesek lennének megkerülni a tavat).
Harmadikként közrejátszott a déli part sivárságáról alkotott véleményem, miszerint csak azért odamenni hogy több mint félszáz kilométernyi síkon tekerésszek? Erre tartom a Dunakanyart...
Azonban a munkahely az nem kívánságműsor, ha Fonyódra kell menni, akkor megy az ember szó nélkül. Persze a bringa is jön. S ha már az edzésterv szerint síkon kell intervallozni, gondoltam erre tökéletes lesz a környék. Első nap tehát ráálltam a 7-es útra és Siófokig le sem jöttem róla:
Szép, ugye? Azért Szárszó meg Kőröshegy környékén azok a huplik vidámak voltak. Főleg szembeszélben. Ráadásul az eső is beijesztett, de végül megúsztam. Összességében az etap megerősítette korábbi véleményemet: a Balaton déli partjának egyetlen jó tulajdonsága, hogy látni róla az északi partot. Már amikor, ugyebár, mert nézelődésre a főúton semmi esély. Irgalmatlanul ingerszegény környék, így másnap úgy döntöttem, megnézem a bringautat, úgyse sietek.
Na, ez mindjárt más. Tempó szempontjából simán hoztam az előző napot, tehát megdőlt hogy nem lehet haladni. Okés, ha negyvenes átlagot akar az ember fia akkor tényleg jobb a főút. Az tény, hogy a kijelölt kerékpárúttól jórészt tartózkodtam, mivel párhuzamosan szinte mindig van normál közút (a legszebb momentumok azok, amikor a vasút mellett beterelnek egy játszótérbe, vagy az út menti járdára ami a gyökerek miatt gyalog is kihívás). Ellenben nyugis, csendes, és pont annyi kanyargás van benne amit még elviseltem mert élvezetessé tette a tekerést. Sőt, sokszor érdemes követni a jelölést mert péel Boglár és Lelle környékén kivisz a halszagú partra. Siófokig az egy és háromnegyed óra szinte elrepült (szemben az előző nappal, aminek a végét szinte tortúraként éltem meg - igaz a három intervallal azért szépen kicsaptam magam).
Siófokon ellenőriztem a részidőt, és a több mint egy órás pályaudvari ücsörgést becseréltem tekerésre: cél az északi partról jövő személyvonat Akarattyán vagy Kenesén.
Világosig semmi gond, a szépemlékű Sóstón simán végigrongyoltam. Aztán jött a "Balatonkör arra" tábla, és egy jókora emelkedő. A térkép szerint a vasút és a part között is van út, de az idő szorításában inkább nem kísérleteztem. S ez helyes döntés volt. Bár a világosi sorompóig jó kis felmenet van, utána azonban csak arra kellett figyelni, hogy arra is nézzek amerre haladok. A hátam mögött balra ott volt az egész Plattenzé, enyhén cukros délutáni napfényben. Mellettem sétány, padok (gondolom nyáron két tucat andalgó párral meg van spékelve a kép). A világhíres Via dell'Amore elbújhat a francba e mellett (na jó, a mögött ott van a Cinque Terre, de a vizes oldal látványa sehol sincs). Remélhetőleg nem csinosítják tovább a partot, mert az már giccsbe hajlana (így is vannak már momentumok).
A két vasút között végképp elvesztettem mennyi táv van előttem, így az első teremtett lélektől megkérdeztem hol van Akarattya meg a vasútállomás. Elmondta hogy ez Akarattya, a megálló meg egy kilométer. Hurrá.
Ennél szebben nem is lehetett volna befejezni a napot. Az észak-balatoni kis állomásoknak eleve jó hangulatuk van (péel Arács, Révfülöp), de Balatonakarattya tökéletes. Kis ház, tiszta padok, fenyőfák. Kitettem magam a padra egy doboznyi rizses zöldséggel és különösebben az sem érdekelt volna ha nem jön a vonat.
Plusz még hozzájöttek a bringás rémtörténetek a borzalmas útviszonyokról és tekerési körülményekről; ami már valamivel racionálisabb magyarázkodás - az eszembe sem jutott, hogy ezeket az infókat komoly fenntartással kéne fogadni. Már csak azért is mert egész más a nyári csúcsforgalomban menni, ráadásul az infók általában olyanoktól származnak akik szeretnek gyorsan haladni (értsd: egy nap alatt akár kétszer is képesek lennének megkerülni a tavat).
Harmadikként közrejátszott a déli part sivárságáról alkotott véleményem, miszerint csak azért odamenni hogy több mint félszáz kilométernyi síkon tekerésszek? Erre tartom a Dunakanyart...
Azonban a munkahely az nem kívánságműsor, ha Fonyódra kell menni, akkor megy az ember szó nélkül. Persze a bringa is jön. S ha már az edzésterv szerint síkon kell intervallozni, gondoltam erre tökéletes lesz a környék. Első nap tehát ráálltam a 7-es útra és Siófokig le sem jöttem róla:
Na, ez mindjárt más. Tempó szempontjából simán hoztam az előző napot, tehát megdőlt hogy nem lehet haladni. Okés, ha negyvenes átlagot akar az ember fia akkor tényleg jobb a főút. Az tény, hogy a kijelölt kerékpárúttól jórészt tartózkodtam, mivel párhuzamosan szinte mindig van normál közút (a legszebb momentumok azok, amikor a vasút mellett beterelnek egy játszótérbe, vagy az út menti járdára ami a gyökerek miatt gyalog is kihívás). Ellenben nyugis, csendes, és pont annyi kanyargás van benne amit még elviseltem mert élvezetessé tette a tekerést. Sőt, sokszor érdemes követni a jelölést mert péel Boglár és Lelle környékén kivisz a halszagú partra. Siófokig az egy és háromnegyed óra szinte elrepült (szemben az előző nappal, aminek a végét szinte tortúraként éltem meg - igaz a három intervallal azért szépen kicsaptam magam).
Siófokon ellenőriztem a részidőt, és a több mint egy órás pályaudvari ücsörgést becseréltem tekerésre: cél az északi partról jövő személyvonat Akarattyán vagy Kenesén.
Világosig semmi gond, a szépemlékű Sóstón simán végigrongyoltam. Aztán jött a "Balatonkör arra" tábla, és egy jókora emelkedő. A térkép szerint a vasút és a part között is van út, de az idő szorításában inkább nem kísérleteztem. S ez helyes döntés volt. Bár a világosi sorompóig jó kis felmenet van, utána azonban csak arra kellett figyelni, hogy arra is nézzek amerre haladok. A hátam mögött balra ott volt az egész Plattenzé, enyhén cukros délutáni napfényben. Mellettem sétány, padok (gondolom nyáron két tucat andalgó párral meg van spékelve a kép). A világhíres Via dell'Amore elbújhat a francba e mellett (na jó, a mögött ott van a Cinque Terre, de a vizes oldal látványa sehol sincs). Remélhetőleg nem csinosítják tovább a partot, mert az már giccsbe hajlana (így is vannak már momentumok).
A két vasút között végképp elvesztettem mennyi táv van előttem, így az első teremtett lélektől megkérdeztem hol van Akarattya meg a vasútállomás. Elmondta hogy ez Akarattya, a megálló meg egy kilométer. Hurrá.
Ennél szebben nem is lehetett volna befejezni a napot. Az észak-balatoni kis állomásoknak eleve jó hangulatuk van (péel Arács, Révfülöp), de Balatonakarattya tökéletes. Kis ház, tiszta padok, fenyőfák. Kitettem magam a padra egy doboznyi rizses zöldséggel és különösebben az sem érdekelt volna ha nem jön a vonat.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése