Olaj a tűzre
 |
| TREK Fuel EX7 |
Ma az Alpinbike jóvoltából (némi készpénzért cserébe) kipróbálhattam a fenti állatot. Alapvetően tök jó kezdeményezésnek tartom, hogy (mégha csak pár órára) egyszerű halandó is hozzájut olyan gépekhez melyek után csak a nyála csorog vödörszám. Olyan ez, mintha az ember kapna pár percet négyszemközt Adriana Limával meg azzal a bizonyos gyémántneművel. A nagy kérdés, hogy milyen emlék marad a találkozóról.
De a prózánál maradva, engem a következők érdekeltek:
- milyen érzés felső kategóriás gépen ülni,
- mennyiben más egy össztelós gép a merevfarúnál
A procedúra netes regisztrációval és a boltban egy előzetes bodyscanning ügylettel kezdődik. Ez utóbbit a bikkmakkban kivesézték (nem szólnék a vitához se pro se kontra, majd megkísérlem beállíttatni a saját gépemet az adatoknak megfelelően és akkor beszámolok). Megmértek, kijött hogy négy centivel kisebb vagyok mint gondoltam, majd nagy magányukban beállították a bringát. Ez mint kiderült a kormány és a nyereg magasságára szorítkozott, a stucnit nem cserélgették (végül is ezen a szinten ennyi elég). Megbeszéltük milyen pedált kérünk (Zozó feles platformot kapott, mert azt szereti). Ja, meg testsúly alapján a telókat is felfújták. Ehhez már végképp nem értek, remélhetőleg jól csinálták.
A helyszínre érve megkaptuk a bringákat. Az első amit kértem, hogy a ránézésre kapufa fékkarpozíciót oldjuk meg (nem is igazán értem hogy lehet ilyen rossz a gyári elrendezés: a kormányt megfogva a fékkar tövénél van az ujjunk - lásd alább a képeken). Így a fékkar átkerült a váltókar belső oldalára hogy mutató ujjal bizgethessem, majd később a váltókaron is döntögettünk (kis időbe telt míg megszoktam a kapcsolgatást a tekerőlantom után).
 |
| A gyári fékkarbeállítás |
 |
| Az óriásnál is felülírta a dizájn a fékkar funkcionalitását |
Elindultunk. Az első benyomás a stabilitás volt. Nagyon lassan haladva sem volt olyan érzésem, hogy jaj! le kéne tennem a lábam. A második, hogy jó ez a széles kormány, de nekem sok. Ez utóbbi nem is javult a túrán, nem bírtam teljesen megszokni. De hosszúból le lehet vágni, szóval ez nem akkora gond.
Mivel aszfalton majd emelkedőn indultunk, az első telót rögzítettem (ez is új volt: itt nem reteszelődött a villa mint a Torámban, hanem pár pumpálás alatt keményedett fel, és maradt némi mozgása), a hátsó tagot Propedal állásba tettem (ez elvileg nem mozog annyit, nekem a merev gép után így is sok volt, de hamar megszoktam). Az első emelkedőre érve jött a meglepi: ez keresztülmegy mindenen. Míg a többiek a lépcsősor melletti ösvényen tekertek, én sikeresen próbálkoztam a kettő-négy fokból álló lépcsőkkel. Majd amikor hosszabbak lettek, átmentem az ösvényre. Az utána következő enyhe emelkedőn tovább próbálkoztam: ami gyökér, kő az útban volt, nekimentem. Korrekt volt. Úgy fest, a lock+propedal megfelelő lesz felfelé és egyenesben.
Felfelé azonban egy kis kényelmetlenség adódott: ahogy a bikkmakkos cikkből is kiderül, a nyeregmagassággal inkább alálőnek az ideálisnál. Felfelé kicsit magasabb üléspozíció jobb lett volna, de így se volt túl rossz.
Általában a felfelé menetnél szokták az ilyen bringáknak hátrányként mondani, hogy a pedálozásba fektetett erő elvész a rugózáson. Ez lehet igaz, de azzal hogy nem kell keresgetni melyik követ honnan kerüljük, s emiatt sokkal egyenesebb úton haladhatunk - nekem kompenzálta az elvesztett energiát. Ráadásul úgy éreztem, jobban megyek felfelé (sajnos nem voltam elég pofátlan hogy a sebességszenzort ráapplikálhassam a bicóra - akkor most egzakt értékkel támogathatnám az érzetet). Szóval élmény hogy nem kell keresni a kövek közt a nyomot mint merevhátú géppel, csak teker az ember ész nélkül.
Az első lejtőfélét az Árpád-kilátó lépcsőjén eresztettem meg:
Bekapcsolódott a májerfaktor rendesen. Sőt a képen rögzített pillanatban kiderült, miért jó a kelleténél kicsit alacsonyabb nyeregbeállítás: mögé lehet guggolni a lejtőn. Azt nem mondom, hogy úgy folytam le a lépcsőn mint az egyszeri plázacica David Beckham alsógatyareklámjától, de gördülékeny volt. Igaz, itt már értelemszerűen kikapcsoltam a teleszkópok rögzítéseit. Apropó rögzítések: az első telón szinte teljesen körbe kellett forgatnom a kapcsolót, a hátsó tagon meg a lábam közé kellett mélyre lenyúlni egy kis pöcökhöz a rögzítéshez. Van az a tempó, aminél ezeket a mozdulatokat már nem reszkírozom meg. Ezt lehet hogy hosszabb emelkedő-lejtő párosoknál érdemesebb használni, hullámosabb terepen szerintem kényelmesebb valamelyik állásban hagyni.
Az Árpád-kilátó után az Oroszlánsziklák felé gurultunk. Nem hiba, de a szervezés talán egyetlen gyenge pontja ez volt: szombat délután ez a rész tele van kirándulókkal (még a Hármashatárhegy rejtettebbnek tűnő egynyomosán is voltak emberek). Emiatt nem lehetett úgy elengedni a cuccost ahogy azt megérdemelné egy ilyen gép és egy ilyen próbálgatás. Az biztos, hogy lefelé megint csak az első benyomásként említett biztonságérzet amit kiemelnék. Arra is rájöttem, mi az a szint amikor tényleg igaz, hogy nem kell a féket állandóan húzni: gurulás közben tudtam, hogy nagyon rövid idő alatt biztonságosan meg bírok állni. Szóval most nekiállok és kipucolom a saját bringám fékrendszerét.
A Vihar-hegy nyugati oldalában az általánosan használt bringaösvényről átvágódtam a fölötte párhuzamosan futó trükkös szűk ösvényre. Bokrok által szanaszét karcolva, de vigyorogva értem a Virágos-nyeregbe. Párszor le kellett tennem a lábam, de könnyedén mentem végig.
A Gückler Károlyra jó kis ejtéssel értünk. Na, itt egyik kollega lefektette a Trek Remedyt a bokrok közé. S megértettem, hogy miért volt hasztalan kérnem hogy nézzünk kicsit keményebb terepet (jó lenne a kedvenc ösvényeimen végigmenni egy össztelóssal, akkor pontosabb lenne az összképem - igaz ezt az utat is végigjárhatom saját géppel). A társulat technikai tudása komoly szórást mutatott. Nem mondom hogy én húdenagyon tudnék, mivel ez ügyben csupán arra hagyatkozok amit Brian Lopez a könyvében leírt.
(Na, ezt tényleg csak így zárójelben: szóval az valahol kurva nagy gond, hogy itthon sehol sem lehet montis technikai tanfolyamra, oktatásra, vagy bármire elmenni. Azért egy-egy versenyen ezren is indulnak, ennek jó részének fingja nincs a kerékpár beállításáról, a biztonságos bringakezelésről. És a maratonok útvonalán helyenként mókás dolgokba lehet belefutni. Nem jó érzés vérző arcú üvöltve zokogó tízévest látni egy keresztirányú árok partján, amin az orrom előtt taknyol egy másik kollega - akinek helyében én is lehettem volna [2009-es Duna Maraton].
Legalább azt fel kéne tudni ismerni, hogy mibe ne menjünk bele - ez nem személy szerint a túratársnak szól, csak róla jutott eszembe; nomeg a faszt papolok én pár év bringázással és egy aránylag összeforrt kulcscsonttal a hátam mögött)
A szintút egyik kanyarjában kettévált a csapat, s egy igazán élvezetes egynyomoson gurultunk le a kék háromszög felé. Élmény volt. Bár ismeretlen út, a korábban említett biztonságérzet miatt ahol láttam az utat, elengedtem a dolgot. Nem volt gond a beláthatatlan balkanyarral sem, ami mögött sunyi emelkedő húzódott. Ezt a bringát brutálisan lehet gyorsítani is, és illik bírnia ha kicsit erőből odalépünk (na jó, ez lehet hogy a saját cuccon is menne, végül is már egy éve le kellene cserélnem a teljes hajtásrendszert). S itt újra előjött a széles kormány: nagyon jól irányítható a dolog, de folyamatosan féltem hogy belecsapom valamibe a mancsom.
Záró momentumként a Kiscelli-parkban kipróbáltam a filmeken látott kanyar partfalán való bedőlős kanyarodást. Na, ott szakadt el a cérna, nekem kell egy ilyen gép. S ezt megerősítettem egy kis mókázással a Doberdói út lépcsőjén:
 |
Összegezzek?
Összegzek: Más dolgokra kell figyelni mint egy merev gépnél, és ahogy az egyik bolti srác találóan megjegyezte: építhetsz egy csúcsgépet versenyekre és akkor azon a négy-öt napon te vagy a király (ha mellette eleget edzettél és benne vagy az első tízben) de ezért feláldozni a többi háromszázhatvan napot?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése