Gül Baba
A dolog úgy kezdődött, hogy egy kolléga blogján szép képet találtam. Mint írta, az utca kiváló arccsökkentő. De jöjjön a történet...
Tegnap felrongyoltam az Istenhegyi úton, hogy Zozó arca kisebb legyen. Ez teljesült, háromnegyed percet vertem az ő idejére, miközben a belem lógott ki (őt ismerve szép nyugisan halad, szóval valami nem stimmel nálam). Na mindegy, belenéztem a jánoshegyi kék karikába, majd a szokásos sárga kereszt, sárga sávon ráestem a Budakeszi útra.
Pasarétnél gondoltam egyet, hogy ha már van idő a vonatig, kerülök egyet, így felmásztam a Gábor Áron, legurultam a Zöldmálin, és végigrongyoltam a Lajos utcán. A vonatig még mindig bőven volt időm, s ekkor bevillant a fotó.
Frankel Leó macskakövein már érezni lehet a törődést, de amikor az ember ráfordul Gül Babára, akkor nyel egyet (Hegyimorc Úr azt nem írta, hogy a fent idézett kiváló fotográfia finoman szólva eufémizált állapotban mutatja az utcát). Aztán nekilát tekercselni, megy, megy, könnyebbe vált, miközben ádáz tekintettel bűvöli az élükre fordult macskakövek útvesztőjét, amik híven követik az alattuk levő földrétegek süllyedéseit. S a felhasználói élményt fokozván lépten nyomon kutyaszar bújkál a fűcsomókban. Majd fordul az utca, és arcon vágja a delikvenst a pszichés terhelés. Igen, durván meredekebb lesz a dolog. A 24-es számú háznál kisodródtam balra és nem bírtam kijönni a gödörből, így szomorúan gurultam lefelé. De az utca aljában megszólalt bennem a nehogymá'neba'meg, s újra emelkedőnek fordultam.
Tekercsel, kistányér-harminc, kanyar, nem néz fel csak annyira hogy meglegyen az útvonal a köveken, mantrázza a jobbratarcsot, kinn gubbaszt a nyereg hegyén (annusnak nem tetszik, de így lehet haladni), ömlik a verejték, aztán lazul az emelkedő, vissza lehet csúszni a nyergen, felnéz, már csak néhány méter... és megvan!
A Margit híd környékén pedig az emberek csodálkozva néztek a tejbetökként vigyorgó bringásra: ennek meg mi baja?
 |
| forrás: http://hegyimorc.blogspot.com/2011/06/paris-roubaix.html |
Tegnap felrongyoltam az Istenhegyi úton, hogy Zozó arca kisebb legyen. Ez teljesült, háromnegyed percet vertem az ő idejére, miközben a belem lógott ki (őt ismerve szép nyugisan halad, szóval valami nem stimmel nálam). Na mindegy, belenéztem a jánoshegyi kék karikába, majd a szokásos sárga kereszt, sárga sávon ráestem a Budakeszi útra.
A továbbiakban gyakoroltattam a szájról olvasást egy ótóssal, mert bazmeg a faszért kell neki szembesávba előzni amikor ott vagyok. Bár lehet hogy ez egy ilyen nap volt, hogy láthatatlan lettem, mert a Nyugatinál is lazán rámtolatott egy faszi a pirosnál várakozván. Amikor rákérdeztem hogy ezt most hogy, azt mondta hogy ő hátranézett de nem látott.
Pasarétnél gondoltam egyet, hogy ha már van idő a vonatig, kerülök egyet, így felmásztam a Gábor Áron, legurultam a Zöldmálin, és végigrongyoltam a Lajos utcán. A vonatig még mindig bőven volt időm, s ekkor bevillant a fotó.
Frankel Leó macskakövein már érezni lehet a törődést, de amikor az ember ráfordul Gül Babára, akkor nyel egyet (Hegyimorc Úr azt nem írta, hogy a fent idézett kiváló fotográfia finoman szólva eufémizált állapotban mutatja az utcát). Aztán nekilát tekercselni, megy, megy, könnyebbe vált, miközben ádáz tekintettel bűvöli az élükre fordult macskakövek útvesztőjét, amik híven követik az alattuk levő földrétegek süllyedéseit. S a felhasználói élményt fokozván lépten nyomon kutyaszar bújkál a fűcsomókban. Majd fordul az utca, és arcon vágja a delikvenst a pszichés terhelés. Igen, durván meredekebb lesz a dolog. A 24-es számú háznál kisodródtam balra és nem bírtam kijönni a gödörből, így szomorúan gurultam lefelé. De az utca aljában megszólalt bennem a nehogymá'neba'meg, s újra emelkedőnek fordultam.
Tekercsel, kistányér-harminc, kanyar, nem néz fel csak annyira hogy meglegyen az útvonal a köveken, mantrázza a jobbratarcsot, kinn gubbaszt a nyereg hegyén (annusnak nem tetszik, de így lehet haladni), ömlik a verejték, aztán lazul az emelkedő, vissza lehet csúszni a nyergen, felnéz, már csak néhány méter... és megvan!
[220m, 15,4%, 2,5perc, S1]
A Margit híd környékén pedig az emberek csodálkozva néztek a tejbetökként vigyorgó bringásra: ennek meg mi baja?
 |
| Ott a végén, az a két kis hupli... |
Megjegyzések
Megjegyzés küldése