Tekergés a Visegrádi-hegységben
Titánpálcás Pisti talált egy szabad hétvégét, Zozónak is jó volt, sőt még nekem is. Nem egyszerű három embert összeszervezni egy túrára...
Mivel Pisti mániája az őszi kikerics (és azt csakis a Sikárosi-réten lehet megnézni), nekem az Úrasztal-oldal kellett, így adott volt hogy miután ezeket bejárjuk talán még Dobogókőre is lesz energiánk. Ez volt a szép terv, amit kapásból hazavágott az, hogy Leányfalura kocsival érkeztek a fiúk. Körtúrát kell csinálni.
Neki is vágtunk akkurátusan, hogy felmásszunk a Vörös-kőre. A jókora kaptató végén sikeresen elrontottam a menetet, így a csúcsról lemaradtunk. Mindegy. Lőrinc-laposa széles dózerútján kerülgettük a piros-sárgát, s a Vértes-mezőn a srácok nekiestek kikericset fotografálni. Hurrá, ez a pont legalább ki van pipálva.
A Pálócki-réten pedig jobbkanyar, és nekivágtunk az Úrasztal-oldalnak. Csodaszép. A Vízverés-nyergéből hamar átértünk a Barát-halomra, ahol jól megérdemelt pihenőt tartottunk, miközben bámultuk a tájat. Tele hassal pedig jobban esik a lejtő, pláne ha letoljuk. S máris keresgéltük a visszautat a Visegrádi-kapuban.
Nem volt nehéz, ott virított a fán a piros bringás. A Mester-rétről izomból fordultunk a Duna Maratonról ismert emelkedőnek - most lefelé. Megkerültük a Nagy-Homlócot, s a balkanyar helyett akkurátusan mentünk egyenesen. Mígnem... igen. Elfogyott az út, s ott álltunk egy baromi meredek vízmosás szélén. A túloldalán kis ösvény volt, így tartottuk az egyenest, mert Pistin kitört a pánikvidámság, és vitt minket az erdőbe. Szó szerint. Le a mélybe, majd túloldalt kissé kalandosan felmásztunk. A vízmosás túlfelén levő ösvényen aztán Pisti nagy hejehujázással legurult. Mi csak a fejünket csóváltuk, s letoltuk a mély avarban a bringákat.
De meglett a zöld jelzés, aztán a kék kereszt is a piros bringással, és szépen felmásztunk a Pálócki-réthez. Na, ez durva volt. A vége felé 10% körüli meredek. Becsülettel feltoltuk.
Eddigre összeszedtünk húsz kilométert felfelé pedig majd nyolcszáz métert, így a társulatnak kezdett elege lenni a jóból. De Sikárost meg kell nézni, szóval elmentünk Szentlászlóra (ó, az a gyönyörű lemenet a köves vízmosásban!), ahol ettünk egy fagyit. Nagy nehézkesen felmásztunk a Kisrigó vendéglőhöz, majd az erdészeti aszfalton gurultunk addig, ahol a kék jelzés újra keresztez. Mert ott bizony szokás szerint bevágódtunk az Öreg-nyílás-völgybe hogy patakozzunk. Pataknak sajnos hűlt helye, pedig ha van benne víz nagy élmény.
Innen újra erdészeti aszfalt Sikárosig, ahol kiderült: itt nincs kikerics. Pedig ha bárki kikericset keres, oda menjen. Sajnos most alig volt. Innen Zozóék visszafordultak Leányfalura a kocsihoz, én meg egy furcsa gondolatmenet hatására a Királykúti-nyereg felé indultam.
Így hamarosan a Disznó-hegyekre vivő erdészeti úton gurultam lefelé. A kis- és nagymalac hegyek közti réten izomból balra fordultam, és vágtattam észak felé. Aztán kis kaszáló, magasles, kapu. Ez utóbbi elbizonytalanított. De az út jó, haladjunk. Északra a Duna van, nagy baj nem lehet. Aztán két oldalról vadkerítés, az út befüvesedett, s megálltam gondolkozni, mert ez már sok az intő jelből. S akkor előre kicsit jobbra a távolban kikandikált Visegrád. Balra pedig a Dunakanyar felső felét láttam. Jobbra mellettem pedig piszok meredek a völgy túloldala. Hopp... Nekem igazából az a völgy kéne. S talán nem kéne tovább menni itt a gazban. Vissza kéne fordulni, mert el kéne érni a kompot.
Hátraarc, feltol, át a kapun, majd a réten az ilyenkor szokásos ökölszabály: mindig lefelé, és mindig a szélesebb úton. Hamar le is értem a Királykunyhóhoz, ahonnan már csak le kellett gurulni Visegrádra.
A kompig volt húsz percem, Nagymaroson pedig ettem fehércsokis és csokis fagyit a kézművesnél. Jó kis nap volt ez.
Mivel Pisti mániája az őszi kikerics (és azt csakis a Sikárosi-réten lehet megnézni), nekem az Úrasztal-oldal kellett, így adott volt hogy miután ezeket bejárjuk talán még Dobogókőre is lesz energiánk. Ez volt a szép terv, amit kapásból hazavágott az, hogy Leányfalura kocsival érkeztek a fiúk. Körtúrát kell csinálni.
Neki is vágtunk akkurátusan, hogy felmásszunk a Vörös-kőre. A jókora kaptató végén sikeresen elrontottam a menetet, így a csúcsról lemaradtunk. Mindegy. Lőrinc-laposa széles dózerútján kerülgettük a piros-sárgát, s a Vértes-mezőn a srácok nekiestek kikericset fotografálni. Hurrá, ez a pont legalább ki van pipálva.
A Pálócki-réten pedig jobbkanyar, és nekivágtunk az Úrasztal-oldalnak. Csodaszép. A Vízverés-nyergéből hamar átértünk a Barát-halomra, ahol jól megérdemelt pihenőt tartottunk, miközben bámultuk a tájat. Tele hassal pedig jobban esik a lejtő, pláne ha letoljuk. S máris keresgéltük a visszautat a Visegrádi-kapuban.
Nem volt nehéz, ott virított a fán a piros bringás. A Mester-rétről izomból fordultunk a Duna Maratonról ismert emelkedőnek - most lefelé. Megkerültük a Nagy-Homlócot, s a balkanyar helyett akkurátusan mentünk egyenesen. Mígnem... igen. Elfogyott az út, s ott álltunk egy baromi meredek vízmosás szélén. A túloldalán kis ösvény volt, így tartottuk az egyenest, mert Pistin kitört a pánikvidámság, és vitt minket az erdőbe. Szó szerint. Le a mélybe, majd túloldalt kissé kalandosan felmásztunk. A vízmosás túlfelén levő ösvényen aztán Pisti nagy hejehujázással legurult. Mi csak a fejünket csóváltuk, s letoltuk a mély avarban a bringákat.
Eddigre összeszedtünk húsz kilométert felfelé pedig majd nyolcszáz métert, így a társulatnak kezdett elege lenni a jóból. De Sikárost meg kell nézni, szóval elmentünk Szentlászlóra (ó, az a gyönyörű lemenet a köves vízmosásban!), ahol ettünk egy fagyit. Nagy nehézkesen felmásztunk a Kisrigó vendéglőhöz, majd az erdészeti aszfalton gurultunk addig, ahol a kék jelzés újra keresztez. Mert ott bizony szokás szerint bevágódtunk az Öreg-nyílás-völgybe hogy patakozzunk. Pataknak sajnos hűlt helye, pedig ha van benne víz nagy élmény.
 |
| Sikárosi-rét |
Innen újra erdészeti aszfalt Sikárosig, ahol kiderült: itt nincs kikerics. Pedig ha bárki kikericset keres, oda menjen. Sajnos most alig volt. Innen Zozóék visszafordultak Leányfalura a kocsihoz, én meg egy furcsa gondolatmenet hatására a Királykúti-nyereg felé indultam.
A gondolatmenet a következő volt: a franc tudja mikor indul a tahi rév Vácra, ellenben Visegrádról minden egész óra előtt valamivel. Ez tehát kiszámítható cél. Az is elképzelhető, hogy az eddig megtett harminc és egy káem nem készített ki eléggé.Mindegy. Lényeg a lényeg úgy éreztem toppon vagyok, belefér. A Királykúti-nyeregben megkerültem a sorompót és a széles dózerúton feltekercseltem a Keserűs-hegyre. Innen már csak egy köpés a Prédikálószék, amit a dózerutak elágazásában elvetettem. Nem biztos hogy belefér az időbe...
Így hamarosan a Disznó-hegyekre vivő erdészeti úton gurultam lefelé. A kis- és nagymalac hegyek közti réten izomból balra fordultam, és vágtattam észak felé. Aztán kis kaszáló, magasles, kapu. Ez utóbbi elbizonytalanított. De az út jó, haladjunk. Északra a Duna van, nagy baj nem lehet. Aztán két oldalról vadkerítés, az út befüvesedett, s megálltam gondolkozni, mert ez már sok az intő jelből. S akkor előre kicsit jobbra a távolban kikandikált Visegrád. Balra pedig a Dunakanyar felső felét láttam. Jobbra mellettem pedig piszok meredek a völgy túloldala. Hopp... Nekem igazából az a völgy kéne. S talán nem kéne tovább menni itt a gazban. Vissza kéne fordulni, mert el kéne érni a kompot.
 |
| Kilátás a Nagy-Disznó-hegyről |
Hátraarc, feltol, át a kapun, majd a réten az ilyenkor szokásos ökölszabály: mindig lefelé, és mindig a szélesebb úton. Hamar le is értem a Királykunyhóhoz, ahonnan már csak le kellett gurulni Visegrádra.
A kompig volt húsz percem, Nagymaroson pedig ettem fehércsokis és csokis fagyit a kézművesnél. Jó kis nap volt ez.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése