3epic, Dolomitok
A 2018-as évet egy meglehetősen ambíciózus ügylettel kívántam megkoronázni, amelyre valamikor februárban leltem: maraton a Dolomitokban, ráadásul egy régi-régi célpontom a híres Tre Cime közelében. Mindez megfejelve az mtb maraton világbajnoksággal... Ez a 3epic, 2018.
Figyelem! Sok fotó!
Kezdjük a tényekkel: 90km, 3000m szint. Nooormáális? Nem, de ez eddig sem volt kérdés.
Azt a könnyed disszonanciát, miszerint ez egy "adventure race" és ugyanezen a pályán világbajnokság is van, az év során sikeresen hanyagoltam és augusztusra sikerült felszívnom magam annyira, hogy a Jauerlingen hasonló paraméterekkel megáldott túrát bírtam tenni. A motivációt az ehhez hasonló képek adták, lévén az ember elég könnyen odaképzeli magát... Szóval mentálisan nagyon ott voltam.
Sajnos Pisti - akit szintán beugrasztottam a buliba - indulás előtt lemondta a túrát, így gyors logisztikai csuklógyakorlat következett: autó helyett...
Na igen. Auronzo da Cadoréban nincs vasútállomás. A legközelebbi az osztrák határ mellett Dobbiacoban van. Ahonnan át kell kelni a hegyen...
Na, szóval az még rendben van hogy Gyöngyösről feltekerek a sástói kempingbe úgy hogy sátor, hálózsák a hátamon, de 40km a Dolomitokban azért nem Mátra.
Klasszikus hátsókerék-oldaltáska nem játszik a Liteville-re (meg az ízlésemhez se passzol), de az utóbbi években a táskaipar ráállt némileg dizájnosabb megoldásokra hogy kiszolgálja a hozzám hasonló "bikepacker"-eket:
Kormánytáska (sátor, hálózsák, matrac, vékony pulóver) és nyeregtáska (összes ruha, törülköző), valamint két kicsi váztasak (szerszámoknak, telefonnak, iratoknak).
Mivel a nyáron visszatértem a víz vázon illetve zsebben hordására, a hátizsákban helyet kapott egy Pentax K-3-as gép egy Sigma 18-35-ös ART objektívvel (mégiscsak Dolomitok, amit nem egy törött lencséjű telefonnal kéne fotózgatni) egy alap 50-200-as Pentax kit objektívvel. Sőt, még egy GorillaPod is bekerült... Szóval ha valaki elhagyja a luxust, nagyon kényelmesen ellehet egy hosszú hétvégén a képen látható felszereléssel.
Kaja? Az nincs. A hátizsákban van hely egy-két szendvicsnek, amit menet közben meg lehet venni.
Akkor rajta!
Első nap (csütörtök)
elvonatoztam Ausztria félreeső zugába, a Lienz melletti Tassenbachba. Itt felcsaptam a sátrat egy kempingben, elkerekeztem a Hoferbe kajáért, majd kiflivel teletömött zsebekkel lefényképeztem ezt:
Alvás közben hallgattam a finoman szemerkélő esőt, majd úgy döntöttem, legjobb ha nem foglalkozok vele: van két napom átkelni a hegyen...
Második nap, péntek
Dacára az éjszakai aggodalmaknak, a reggeli napfény hamar megszárította a sátrat. Vonattal pár megálló Dobbiaco (Toblach), ahonnan már csak 600m szint és egy nagy lejtő választ el a céltól.
Csak szép nyugodtan, Semmi erősködés. Az egész nap a mienk, nézzük a tájat!
A tetőn kicsit elkanyarodtam egy kemping kedvéért: mi lenne ha a verseny utáni nap ide feltekernék (amúgy is meg kell tennem) és itt éjszakáznék? Sok fény nincs, szóval még csillagokat is lehetne fotózni... Nos ezzel a szép tervvel a zsebemben és szemerkélő esőben indultam neki a lejtőnek:
Az aszfaltról hamar letértem egy párhuzamos erdészeti út kedvéért, ami - mint később kiderült nem csak a hivatalos bringaút, hanem a verseny útvonala is.
A kellemes lejtőzés közben az eső is elállt, és a nap is kikacsintott a felhők mögül. Na ez az amikor az embert elfogja a "mindenki tövig beka..." izé, finomabban az hogy "én most ott vagyok ahol lennem kell, és az kurva jó hely" érzés.
Kemping megvan, bácsi megmutatta a helyem, ahogy kértem: fák között. És itt jön a lecke: nem, legközelebb nem spórolok a hellyel és hozom a függőágyat!
Nincs más hátra mint enni egy pizzát és megnézni a csillagokat a Cinnék fölött...
Szombat
Nos, a nap terv szerint, szinte tökéletes semmittevéssel telt: séta, ebéd és világbajnokságfotózás keretében besétáltam a faluba a rajtszámért, majd kajabevásárlás és vissza pizzázni.
A Nagy Nap (vasárnap)
A korai nevezésnek hála, a második blokkban indultam:
A rajt rögtön egy cirka 8%-os rövid emelkedővel indult, majd a falut átszelő főúton széthúzták a mezőnyt (mivel a verseny előtti hetekben beszereztem egy még kisebb első tárcsát a brutális emelkedők miatt, az utánam startoló blokkok nagy része már itt megelőzött), majd egy kis tó megkerülése után a hatodik km-ben rátereltek egy 100m szintet és 15-20%-ot tartalmazó huplira. Asztaku...
9 km-nél egy hídra vezető kis hupli fogta meg a társulatot - nagyjából a néhai Buda Maraton reptéri árokátkeléséhez hasonlóan. De utána... aszfalt, emelkedik... majd egyre meredekebb lesz, és átvált öntött betonra keresztrovátkákkal. Az olaszoknál ez jelzi hogy 15% fölött vagy a meredekséggel. Úgy fest a taljánok hegyi útépítésben túltesznek északi szomszédaikon.
A tetőre megritkult a társaság. Ezen az emelkedőn már elvált a szar a víztől. De jöjjön a lefelé! Nos, itt volt az első pillanat amikor azt mondtam hogy jó hogy össztelós bringával vagyok. Kiengedtem a 160mm-t, nyerget koppig letoltam, majd a sétáló kollégák bravózása között legurultam. Aztán nyereg a helyére, és kellemes egynyomozással elértünk az ideútról ismerős széles erdészeti útra.
Nos, ez durva volt. Idefelé ugyanis csak a tetőnél levő 15%-os táblára emlékeztem. Kicsivel több ilyen betét volt. És kínkeserves... Azt lehetetlen szépíteni, hogy bringát tolva sétáltam és görcsölt a combom a 20%-os hupli tetején. Megálltam, fél kézzel a bringát fogtam... inkább támaszkodtam rá.... leguggoltam hogy kicsit kinyújtsam az izmokat... majd ez átfordult térdelésbe. És akkor meghallottam: "Kell segítség?" Felnéztem, és tőlem pár méterre a pályaőr üldögélt, egyhangúan rágcsálva. "Kösz nem" - mondtam - "megvagyok". A büszkeségnek legalább kis morzsája még maradt bennem... Na nehogymá...
De belül sírtam: Bazmeg még csak 30 káemnél vagyok és szarabbul érzem magam mint életemben bármikor bringán. És még nettó szintben több mint ezer méter van hátra a Cinnék lábáig, ami bruttó... ne is számoljuk...
Összeszedtem magam, és továbbhajtottam Misurina felé. A tó fölötti kis lejtőn magamhoz tértem, és a következő mászás a Col de Saline kétezres tömbjére már jobb hangulatban telt. Lehet hogy placebóként a "világ teteje" érzés is segített:
A tetőn a pályaőr rámkérdezett: "Vannak még mögötted?" Mivanbazmeg? Te is tudod hogy bíztasd az embert... Na, gyerünk innen.
A lejtő alatti csekkponton udvariasan visszafordítottak Misurina felé. Egy órával csúsztam ki a határidőből, nem mehetek a Cinnékhez. Bár korábban azt terveztem hogy megdumálom hogy léccilécci hadd menjek fel, de be kell ismerni: a szervezők sem szeretnének estig kinn álldogálni egy-két hülyegyerek miatt. Ráadásul a lejtőn levő egynyomos helyenként kifogott rajtam - amit egyértelműen a fáradtság rovására lehet írni.
Szóval innen már csak le kell gurulni? Minden jel arra vallott: le Misurinába, aztán kellemes zúzás a hegyoldalban. Már kezdtem belejönni, mikor az erdőből kivágódva ordítanak utánam: "Nem arra!" Satufék, felnéztem, majd "Na, ne..." A fölöttem levő hegyoldalon apró színes pontok mozogtak: a Col di Varda emelkedője (1,73km 15% - a bécsi hírhedt Eiserne Handnak vannak hasonló mutatói). A Strava szerint Alban Lakatának tíz és fél perc kellett. Nekem, aznap 50 perc.
Ezután már tényleg "csak le kell gurulni", ami technikás egynyomosokat jelentett gyökeres, sziklás összekötésekkel. Ez utóbbiak rettenetesen szétverik az ember ritmusát. Összességében élveztem a dolgot, de az egyik lejtőn 160mm rugóút ide vagy oda, a kerekek alól kiforduló emberfejnyi kövek nem erősítették azt a gondolatot hogy jó ötlet volt elhozni a fotócuccot... Azonban egy hosszú nyiladék a távvezeték alatt örök elmék marad a sodró egynyomossal, és a háttérben egy hegycsúccsal.
A legvégére betettek egy kis emelkedőt, hogy búcsút vehessünk a Hármaktól:
Ezután már csak gurulás a jól ismert erdészeti úton, aztán a falu melletti patakmederben, és hallom a zenét, a maradék vizet a fejemre locsolom, ordítva kezet fogok a velem együtt beérkezővel...
Megvan. Vége.
Összegzés
Nos, ezt elszámoltam. Nem kicsit, nagyon. Bár a versenyoldalon számolt leglassabb tempónál jobb voltam, a limitpont eléréséhez (43km, 1800m) 11km/h-s átlagsebesség kell. Ez egy kicsit keményebb Mühldorfnál, ami ugye sose sikerült túl fényesen.
Az is bebizonyosodott, hogy egy dolog fejben ott lenni, elképzelni hogy a Cinnék lábánál kerekezek, és egy másik 1500 méter tengerszint felett 15%-os brutál emelkedők után egynyomosokon lezúzni.
A másik oldal, hogy hatalmas élmény volt, s ha - mint sajnos minden jel arra mutat - nem dőlt volna be a verseny, 2019-ben újra mennék.
ui.: videó külön posztban...
Figyelem! Sok fotó!
Kezdjük a tényekkel: 90km, 3000m szint. Nooormáális? Nem, de ez eddig sem volt kérdés.
Azt a könnyed disszonanciát, miszerint ez egy "adventure race" és ugyanezen a pályán világbajnokság is van, az év során sikeresen hanyagoltam és augusztusra sikerült felszívnom magam annyira, hogy a Jauerlingen hasonló paraméterekkel megáldott túrát bírtam tenni. A motivációt az ehhez hasonló képek adták, lévén az ember elég könnyen odaképzeli magát... Szóval mentálisan nagyon ott voltam.
Sajnos Pisti - akit szintán beugrasztottam a buliba - indulás előtt lemondta a túrát, így gyors logisztikai csuklógyakorlat következett: autó helyett...
Na igen. Auronzo da Cadoréban nincs vasútállomás. A legközelebbi az osztrák határ mellett Dobbiacoban van. Ahonnan át kell kelni a hegyen...
Na, szóval az még rendben van hogy Gyöngyösről feltekerek a sástói kempingbe úgy hogy sátor, hálózsák a hátamon, de 40km a Dolomitokban azért nem Mátra.
Klasszikus hátsókerék-oldaltáska nem játszik a Liteville-re (meg az ízlésemhez se passzol), de az utóbbi években a táskaipar ráállt némileg dizájnosabb megoldásokra hogy kiszolgálja a hozzám hasonló "bikepacker"-eket:
Kormánytáska (sátor, hálózsák, matrac, vékony pulóver) és nyeregtáska (összes ruha, törülköző), valamint két kicsi váztasak (szerszámoknak, telefonnak, iratoknak).
Mivel a nyáron visszatértem a víz vázon illetve zsebben hordására, a hátizsákban helyet kapott egy Pentax K-3-as gép egy Sigma 18-35-ös ART objektívvel (mégiscsak Dolomitok, amit nem egy törött lencséjű telefonnal kéne fotózgatni) egy alap 50-200-as Pentax kit objektívvel. Sőt, még egy GorillaPod is bekerült... Szóval ha valaki elhagyja a luxust, nagyon kényelmesen ellehet egy hosszú hétvégén a képen látható felszereléssel.
Kaja? Az nincs. A hátizsákban van hely egy-két szendvicsnek, amit menet közben meg lehet venni.
Akkor rajta!
Első nap (csütörtök)
elvonatoztam Ausztria félreeső zugába, a Lienz melletti Tassenbachba. Itt felcsaptam a sátrat egy kempingben, elkerekeztem a Hoferbe kajáért, majd kiflivel teletömött zsebekkel lefényképeztem ezt:
Alvás közben hallgattam a finoman szemerkélő esőt, majd úgy döntöttem, legjobb ha nem foglalkozok vele: van két napom átkelni a hegyen...
Második nap, péntek
Dacára az éjszakai aggodalmaknak, a reggeli napfény hamar megszárította a sátrat. Vonattal pár megálló Dobbiaco (Toblach), ahonnan már csak 600m szint és egy nagy lejtő választ el a céltól.
Csak szép nyugodtan, Semmi erősködés. Az egész nap a mienk, nézzük a tájat!
 |
| Igen, a bringaút párnázva van... |
 |
| Kérdés? |
 |
| Misurina - északi oldal |
Az aszfaltról hamar letértem egy párhuzamos erdészeti út kedvéért, ami - mint később kiderült nem csak a hivatalos bringaút, hanem a verseny útvonala is.
A kellemes lejtőzés közben az eső is elállt, és a nap is kikacsintott a felhők mögül. Na ez az amikor az embert elfogja a "mindenki tövig beka..." izé, finomabban az hogy "én most ott vagyok ahol lennem kell, és az kurva jó hely" érzés.
Kemping megvan, bácsi megmutatta a helyem, ahogy kértem: fák között. És itt jön a lecke: nem, legközelebb nem spórolok a hellyel és hozom a függőágyat!
Nincs más hátra mint enni egy pizzát és megnézni a csillagokat a Cinnék fölött...
Szombat
Nos, a nap terv szerint, szinte tökéletes semmittevéssel telt: séta, ebéd és világbajnokságfotózás keretében besétáltam a faluba a rajtszámért, majd kajabevásárlás és vissza pizzázni.
 |
| Itt járt Móricz Zsigmond... |
A korai nevezésnek hála, a második blokkban indultam:
A rajt rögtön egy cirka 8%-os rövid emelkedővel indult, majd a falut átszelő főúton széthúzták a mezőnyt (mivel a verseny előtti hetekben beszereztem egy még kisebb első tárcsát a brutális emelkedők miatt, az utánam startoló blokkok nagy része már itt megelőzött), majd egy kis tó megkerülése után a hatodik km-ben rátereltek egy 100m szintet és 15-20%-ot tartalmazó huplira. Asztaku...
9 km-nél egy hídra vezető kis hupli fogta meg a társulatot - nagyjából a néhai Buda Maraton reptéri árokátkeléséhez hasonlóan. De utána... aszfalt, emelkedik... majd egyre meredekebb lesz, és átvált öntött betonra keresztrovátkákkal. Az olaszoknál ez jelzi hogy 15% fölött vagy a meredekséggel. Úgy fest a taljánok hegyi útépítésben túltesznek északi szomszédaikon.
A tetőre megritkult a társaság. Ezen az emelkedőn már elvált a szar a víztől. De jöjjön a lefelé! Nos, itt volt az első pillanat amikor azt mondtam hogy jó hogy össztelós bringával vagyok. Kiengedtem a 160mm-t, nyerget koppig letoltam, majd a sétáló kollégák bravózása között legurultam. Aztán nyereg a helyére, és kellemes egynyomozással elértünk az ideútról ismerős széles erdészeti útra.
 |
| Terülj terülj asztalkám |
Nos, ez durva volt. Idefelé ugyanis csak a tetőnél levő 15%-os táblára emlékeztem. Kicsivel több ilyen betét volt. És kínkeserves... Azt lehetetlen szépíteni, hogy bringát tolva sétáltam és görcsölt a combom a 20%-os hupli tetején. Megálltam, fél kézzel a bringát fogtam... inkább támaszkodtam rá.... leguggoltam hogy kicsit kinyújtsam az izmokat... majd ez átfordult térdelésbe. És akkor meghallottam: "Kell segítség?" Felnéztem, és tőlem pár méterre a pályaőr üldögélt, egyhangúan rágcsálva. "Kösz nem" - mondtam - "megvagyok". A büszkeségnek legalább kis morzsája még maradt bennem... Na nehogymá...
De belül sírtam: Bazmeg még csak 30 káemnél vagyok és szarabbul érzem magam mint életemben bármikor bringán. És még nettó szintben több mint ezer méter van hátra a Cinnék lábáig, ami bruttó... ne is számoljuk...
Összeszedtem magam, és továbbhajtottam Misurina felé. A tó fölötti kis lejtőn magamhoz tértem, és a következő mászás a Col de Saline kétezres tömbjére már jobb hangulatban telt. Lehet hogy placebóként a "világ teteje" érzés is segített:
A tetőn a pályaőr rámkérdezett: "Vannak még mögötted?" Mivanbazmeg? Te is tudod hogy bíztasd az embert... Na, gyerünk innen.
A lejtő alatti csekkponton udvariasan visszafordítottak Misurina felé. Egy órával csúsztam ki a határidőből, nem mehetek a Cinnékhez. Bár korábban azt terveztem hogy megdumálom hogy léccilécci hadd menjek fel, de be kell ismerni: a szervezők sem szeretnének estig kinn álldogálni egy-két hülyegyerek miatt. Ráadásul a lejtőn levő egynyomos helyenként kifogott rajtam - amit egyértelműen a fáradtság rovására lehet írni.
 |
| Tre Cime di Lavaredo |
Szóval innen már csak le kell gurulni? Minden jel arra vallott: le Misurinába, aztán kellemes zúzás a hegyoldalban. Már kezdtem belejönni, mikor az erdőből kivágódva ordítanak utánam: "Nem arra!" Satufék, felnéztem, majd "Na, ne..." A fölöttem levő hegyoldalon apró színes pontok mozogtak: a Col di Varda emelkedője (1,73km 15% - a bécsi hírhedt Eiserne Handnak vannak hasonló mutatói). A Strava szerint Alban Lakatának tíz és fél perc kellett. Nekem, aznap 50 perc.
Ezután már tényleg "csak le kell gurulni", ami technikás egynyomosokat jelentett gyökeres, sziklás összekötésekkel. Ez utóbbiak rettenetesen szétverik az ember ritmusát. Összességében élveztem a dolgot, de az egyik lejtőn 160mm rugóút ide vagy oda, a kerekek alól kiforduló emberfejnyi kövek nem erősítették azt a gondolatot hogy jó ötlet volt elhozni a fotócuccot... Azonban egy hosszú nyiladék a távvezeték alatt örök elmék marad a sodró egynyomossal, és a háttérben egy hegycsúccsal.
A legvégére betettek egy kis emelkedőt, hogy búcsút vehessünk a Hármaktól:
Ezután már csak gurulás a jól ismert erdészeti úton, aztán a falu melletti patakmederben, és hallom a zenét, a maradék vizet a fejemre locsolom, ordítva kezet fogok a velem együtt beérkezővel...
Megvan. Vége.
Összegzés
Nos, ezt elszámoltam. Nem kicsit, nagyon. Bár a versenyoldalon számolt leglassabb tempónál jobb voltam, a limitpont eléréséhez (43km, 1800m) 11km/h-s átlagsebesség kell. Ez egy kicsit keményebb Mühldorfnál, ami ugye sose sikerült túl fényesen.
Az is bebizonyosodott, hogy egy dolog fejben ott lenni, elképzelni hogy a Cinnék lábánál kerekezek, és egy másik 1500 méter tengerszint felett 15%-os brutál emelkedők után egynyomosokon lezúzni.
A másik oldal, hogy hatalmas élmény volt, s ha - mint sajnos minden jel arra mutat - nem dőlt volna be a verseny, 2019-ben újra mennék.
ui.: videó külön posztban...
Nagyon tetszenek a képeid, különösen a b&w, az valami csúcs.
VálaszTörlés