Az első napfény, kövek, gyökerek és sár
avagy a Madárdal-hegy, a Vadász-rét, a Nullpont és a
Csupasz-hegy
Hiába esett hétfő este, hiába szötymörgött a köd reggel, délre ragyogó napsütés kerekedett. Mert ha kedd, akkor itt jó időnek kell lenni. Így hamar eldöntöttem: a múltkor kimaradt nagy aszfaltozás pótlása helyett inkább összekenem a biciklit a hegyen.
Ebédnél magamhoz vettem egy banánt és egy kis üveg cukros vizet (mások jeges teának hívják), ezzel a felkészülést befejezettnek tekintettem.
Ha nem lenne forgalom, lassan akár csukott szemmel is feltalálnék Cobenzlre, ahol a szokásos panoráma megtekintése után rátértem a múltkor kipróbált murvás útra (Cobenzltől Sievering felé tartó műút jobb oldalán).
Járt utat járatlanért
Fel a házak mellett, majd jó kis lejtővel vissza az út mellé, ahol egyenesen kék, jobbra fel pedig sárga jelzés. Naná hogy felfelé. Pláne, hogy az elágazásból látszik az út bal oldalán egy jó kis fa, melynek köves-gyökeres környéke kiváló móka.
Nemsokára csalafinta piros csábít balra, de ne hagyjuk magunkat megvezetni, csak fel a sárgán (a Kompass térkép szerint ez is kék) a pados tisztásig, ahol manapság szokatlan módon ránktör a demokrácia: legalább négyfelé lehet menni. Mivel a múltkor a piroson mentem balra, most úgy döntöttem, tartom magam Dorothy dalocskájához, így fel a sárgán. Nem tartott sokáig, mert keresztbe megjelent a piros jelzés (az már biztos, hogy errefelé kissé más logika szerint mázolták össze a fákat mint otthon).
Na, akkor most balra, mert jobbra a Kahlenberg van, ráérek még levetkőzni. Széles út, könnyedén emelkedik, majd balra egy kis hegyről (Vogelsangberg) mókás nyom szakad le. Na nem. Ennyire mégsem vagyok hülye - gondoltam -, de a dombocska túloldalán, ahol az út elkanyarodott, ellenálhatatlanul kígyózott felfelé egy másik ösvény (ugyanitt balról jön be a pados tisztásról induló piros - megvan tehát az a logika, csak elsőre elbújt).
Ez volt az a pont, ahol végleg sutba dobtam az alapozó pulzust, és nekivágtam a gyökeres emelkedőnek (S1+). Nagyjából a felénél estem el a gyökerekre emelgetés, sáros talaj okozta kipörgések és a meredekség miatti egyensúlyozás ellen vívott heroikus küzdelemben. Na jó, az esés az képletes volt. De ahogy leszálltam pihegni, a hátam mögötti ellenfényben hegyek láncolata tűnt fel. A fotógép pedig otthon piheg a polcon. Ugye. Telefonnal mégse gyalázzuk meg a tájképet... Sebaj, feltoltam a tetőre, ahol megcsapoltam az italkészletem, majd a feljöveti útról balra levő ösvényen lefelé fordultam.
Na, ez sem volt sétagalopp. Meredeken, saras-leveles-csúszósan kanyarog a fák között míg leér a korábban elhagyott piros jelzésre, ahol kiderült, ez az ösvény volt a korábbi csábító. A kis kör után a széles úton galoppoztam tovább, míg a széles út mellett jobbra feltűnt egy kis egynyomos (S0).
Vígan tekereg a fák között, keskeny, a levelek ellenére élvezetes a lejtő, már várom mi lesz ebből nyárra, szárazban! A párszáz méteres bohóckodás után újabb csomópont turistaházzal, farakásokkal. Jägerkreuz, Jägerwiese, s talán a házban Jägermeister is van.
Újabb "döntési kényszer". Balra lemegy a zöld, ezt a múltkor szintén meglátogattam. Az óramutató szerint tovább haladva, a vékony aszfalt a burkolat miatt nem opció, majd rét, és igen. A tábla szerint a ház rét felőli oldalán visz az út a Hermannskogelre, ami a környék legmagasabb pontja (542m). S a legmagasabb pont mivel jár? Emelkedővel.
Ha nem halsz bele, erősebb leszel...
Bármily furcsa, kifejezetten élveztem a mókuskerekezést. Az mondjuk valószínűleg perverzió hogy ha választani lehetett, akkor inkább felfelé mentem. Szóval hajrá, lankás, majd kicsit morcosodik, aztán a lenyugvó nap fotonjai bombázzák a szemgolyót, csillog az erdő, és az elégazásban jobbra ott az utolsó kihívás: sziklás-saras kaptató (S1+) mögött a csúcson vár a Monarchia nullkilométere fölé Ferenc József tiszteletére emelt Habsburg Váró - avagy Habsburgwarte (a képen átlósan csillogó bigyók bizony ferdén elhelyezett kövek).
Nem szégyen a tolás, hanem hasznos
Kis iszogatás után elköszöntem az arrafelé kiránduló családtól, és a torony mögötti útra vetettem magam. Aztán visszább is vettem a nagy lendületből, mert a csúcs utáni buckák durva lejtőbe fordultak. Na, ez már nem fehér embernek való (S2). Legalábbis amíg a fehér ember kopott V-fékkel, és merevfarú bringával van megáldva. Egy ideig óvatoskodtam a kövek és gyökerek között, aztán egy alkalmas helyen leszálltam magamtól mert itt a kormányon átugrás jó pár méternyi repülést jelentene.
Az első adandó alkalmat kihasználtam, s jobbra kievickéltem egy erdészeti útra. Most nem csábultam el egy egynyomos felé, a széles úton gurultam a hegy oldalában. Aztán, mivel ideje volt hazafelé tekeregni, tettem egy kitérőt balra, visszafelé. De ez levitt a műútra, így végül szépen megkerültem a hegyet, és visszamásztam a Hermannskogel támadási pontjához.
Igen, hogy újból nekimenjek annak a kis köves emelkedőnek. De nem jött össze, így bringaorr lefelé fordít, és vissza Jégerékhez, el a Madárdalhegy alatt, majd a felfelé megjárt sárga helyett tovább a Csupasz-hegy felé. Itt, bár a jelzett út enyhán balra kanyarodott, egyenesen is vitt egy út, ami visítós egynyomosból (a Mátra Maraton záró egynyomosához hasonlít), sikítós downhillba fordul (lásd a Barát-halomról való lejövetet). Bátran letoltam a bringát, majd a műút feletti tört aszfalton haladtam a napi végcél Kahlenberg felé.
A Villenweg szekérútján legurultam a Kahlenberger Straße felső végéhez, ahol a nap meglepetése következett: egy működő csap. Ez nekem, ki a zárjukeltélire-szereljüklenyáron kutak országából jött kultúrsokként hatott. Azért felocsúdva lemostam a bringát, majd szép óvatosan legurultam a városba.
A levezető tíz km során pedig kiderült hogy az éhség nagy úr, így megálltam hogy kihámozzam a banánt a zsák aljáról...
Hiába esett hétfő este, hiába szötymörgött a köd reggel, délre ragyogó napsütés kerekedett. Mert ha kedd, akkor itt jó időnek kell lenni. Így hamar eldöntöttem: a múltkor kimaradt nagy aszfaltozás pótlása helyett inkább összekenem a biciklit a hegyen.
Ebédnél magamhoz vettem egy banánt és egy kis üveg cukros vizet (mások jeges teának hívják), ezzel a felkészülést befejezettnek tekintettem.
Ha nem lenne forgalom, lassan akár csukott szemmel is feltalálnék Cobenzlre, ahol a szokásos panoráma megtekintése után rátértem a múltkor kipróbált murvás útra (Cobenzltől Sievering felé tartó műút jobb oldalán).
Járt utat járatlanért
Fel a házak mellett, majd jó kis lejtővel vissza az út mellé, ahol egyenesen kék, jobbra fel pedig sárga jelzés. Naná hogy felfelé. Pláne, hogy az elágazásból látszik az út bal oldalán egy jó kis fa, melynek köves-gyökeres környéke kiváló móka.
 |
| Ott a móka! |
Nemsokára csalafinta piros csábít balra, de ne hagyjuk magunkat megvezetni, csak fel a sárgán (a Kompass térkép szerint ez is kék) a pados tisztásig, ahol manapság szokatlan módon ránktör a demokrácia: legalább négyfelé lehet menni. Mivel a múltkor a piroson mentem balra, most úgy döntöttem, tartom magam Dorothy dalocskájához, így fel a sárgán. Nem tartott sokáig, mert keresztbe megjelent a piros jelzés (az már biztos, hogy errefelé kissé más logika szerint mázolták össze a fákat mint otthon).
Na, akkor most balra, mert jobbra a Kahlenberg van, ráérek még levetkőzni. Széles út, könnyedén emelkedik, majd balra egy kis hegyről (Vogelsangberg) mókás nyom szakad le. Na nem. Ennyire mégsem vagyok hülye - gondoltam -, de a dombocska túloldalán, ahol az út elkanyarodott, ellenálhatatlanul kígyózott felfelé egy másik ösvény (ugyanitt balról jön be a pados tisztásról induló piros - megvan tehát az a logika, csak elsőre elbújt).
Ez volt az a pont, ahol végleg sutba dobtam az alapozó pulzust, és nekivágtam a gyökeres emelkedőnek (S1+). Nagyjából a felénél estem el a gyökerekre emelgetés, sáros talaj okozta kipörgések és a meredekség miatti egyensúlyozás ellen vívott heroikus küzdelemben. Na jó, az esés az képletes volt. De ahogy leszálltam pihegni, a hátam mögötti ellenfényben hegyek láncolata tűnt fel. A fotógép pedig otthon piheg a polcon. Ugye. Telefonnal mégse gyalázzuk meg a tájképet... Sebaj, feltoltam a tetőre, ahol megcsapoltam az italkészletem, majd a feljöveti útról balra levő ösvényen lefelé fordultam.
 |
| A Vogelsangberg tetején |
Vígan tekereg a fák között, keskeny, a levelek ellenére élvezetes a lejtő, már várom mi lesz ebből nyárra, szárazban! A párszáz méteres bohóckodás után újabb csomópont turistaházzal, farakásokkal. Jägerkreuz, Jägerwiese, s talán a házban Jägermeister is van.
Újabb "döntési kényszer". Balra lemegy a zöld, ezt a múltkor szintén meglátogattam. Az óramutató szerint tovább haladva, a vékony aszfalt a burkolat miatt nem opció, majd rét, és igen. A tábla szerint a ház rét felőli oldalán visz az út a Hermannskogelre, ami a környék legmagasabb pontja (542m). S a legmagasabb pont mivel jár? Emelkedővel.
Ha nem halsz bele, erősebb leszel...
Bármily furcsa, kifejezetten élveztem a mókuskerekezést. Az mondjuk valószínűleg perverzió hogy ha választani lehetett, akkor inkább felfelé mentem. Szóval hajrá, lankás, majd kicsit morcosodik, aztán a lenyugvó nap fotonjai bombázzák a szemgolyót, csillog az erdő, és az elégazásban jobbra ott az utolsó kihívás: sziklás-saras kaptató (S1+) mögött a csúcson vár a Monarchia nullkilométere fölé Ferenc József tiszteletére emelt Habsburg Váró - avagy Habsburgwarte (a képen átlósan csillogó bigyók bizony ferdén elhelyezett kövek).
 |
| Hermannskogel |
Kis iszogatás után elköszöntem az arrafelé kiránduló családtól, és a torony mögötti útra vetettem magam. Aztán visszább is vettem a nagy lendületből, mert a csúcs utáni buckák durva lejtőbe fordultak. Na, ez már nem fehér embernek való (S2). Legalábbis amíg a fehér ember kopott V-fékkel, és merevfarú bringával van megáldva. Egy ideig óvatoskodtam a kövek és gyökerek között, aztán egy alkalmas helyen leszálltam magamtól mert itt a kormányon átugrás jó pár méternyi repülést jelentene.
Az első adandó alkalmat kihasználtam, s jobbra kievickéltem egy erdészeti útra. Most nem csábultam el egy egynyomos felé, a széles úton gurultam a hegy oldalában. Aztán, mivel ideje volt hazafelé tekeregni, tettem egy kitérőt balra, visszafelé. De ez levitt a műútra, így végül szépen megkerültem a hegyet, és visszamásztam a Hermannskogel támadási pontjához.
Igen, hogy újból nekimenjek annak a kis köves emelkedőnek. De nem jött össze, így bringaorr lefelé fordít, és vissza Jégerékhez, el a Madárdalhegy alatt, majd a felfelé megjárt sárga helyett tovább a Csupasz-hegy felé. Itt, bár a jelzett út enyhán balra kanyarodott, egyenesen is vitt egy út, ami visítós egynyomosból (a Mátra Maraton záró egynyomosához hasonlít), sikítós downhillba fordul (lásd a Barát-halomról való lejövetet). Bátran letoltam a bringát, majd a műút feletti tört aszfalton haladtam a napi végcél Kahlenberg felé.
A Villenweg szekérútján legurultam a Kahlenberger Straße felső végéhez, ahol a nap meglepetése következett: egy működő csap. Ez nekem, ki a zárjukeltélire-szereljüklenyáron kutak országából jött kultúrsokként hatott. Azért felocsúdva lemostam a bringát, majd szép óvatosan legurultam a városba.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése