Nosztalgia
Ha már Dunyha Maraton, pár napot eltöltöttünk Hungarisztánban. Péntek reggel betoltam a váci bringaszervizbe Pierre-t hogy lökjenek pár mm-t a küllőkön, kicsit beszélgettünk, majd mivel a család strandolt, a Naszálynak fordítottam a gépet.
Komoly dolgokat nem akartam - lévén két nap múlva verseny -, így a dűlőutakon elkarikáztam a DCM-ig, onnan fel a Nyulasba, mert ha már van időm a Fenyves-hegyre fel kell menni.
Innen már csak egy hangyafasznyi ugrás a Társa-mező, amit nem lehet kihagyni.
Nos, ez jól esett. A Fenyves-hegy gyönyörű, és Társa-mező körpanorámája és az ahogy Szokolya felé fokról fokra bontakozik ki a Börzsöny, továbbra is verhetetlen. A dűlőutak homokosabbak lettek, az ösvények pedig - ahogy a bringaboltos kolléga találóan jellemezte: letisztultak. Magyarán az elmúlt hónapok esőzései kimosták a földet a kövek közül.
Ami - ha nem is emocionálisan, inkább matematikai szempontból - hiányzik Bécsben: ott nincsenek belógó ágak a szekérút mellett, s az sem fordult még elő, hogy a villanypásztor elferdült vasrúd oszlopa csapja telibe az ember kezét.
Szokolyán beleestem a dilemmába: menjek vissza az állomás felé az egynyomos pirosért, vagy... vagy irány Királyrét. Ahonnan újra ezernyi lehetőség, mert ekkorra eldőlt: én most leszarom a versenyt, ráérek, kirándulós üzemmód van. Szóval Királyréten az ezertáblás oszlopnál eszembe jutott: még sose voltam a Csóványoson biciklivel.
Nos, most sem, mert meguntam az aszfalton tekergést és eszembe jutott, hogy mégiscsak verseny lesz - nem kéne teljesen szétcsapnom magam. Szóval kissé skizofrén állapotban visszafordultam, hogy a "Kóspallag arra" táblánál a leszarom-tabletta győzzön, és bevágódtam a Deszkametsző-völgy patakmenti ösvényére.
Sajna nem sokáig mert kivitt a műútra. Szóval Tóviki-ház, Kóspallag, majd a nosztrai elágtól a kék jelzés kellemes hullámzása.
Egészen a mezőig (Békás-rét), ahol hála a közelben gazdálkodóknak, a rét közepén elvész a jelzés, így kimaradt a jó kis lejtőm. Sebaj. Piroson vissza az útra, majd "Törökmező arra".
Törökmező után a piroson pedig elkapott az eső, ami az Eszperantó-parkolónál már elég komoly zivatarba fordult, jelezvén: most már aztán tényleg ideje hazamenni.
Erre kitűnő lesz a lemenet Nagymarosra: annak idején a necces kategóriába tartozott, nézzük mi lesz Pierre hátán. Nos, a felső részen semmi gond, szép nyugodtan haladtam lefelé - csupán egy-két helyen volt necces a dolog, hála a 69 centis kormánynak. Azt hiszem, ha meglesz a könnyített Fatbar, itt újra tologatni kell mert nem fog elférni.
A galiba a kilátópont jobbos kanyarjában történt. A hirtelen lezúduló eső finoman átáztatta az út felső porrétegét, csinos jégpályát alakítva. Majd ugyanezen lágy agyagos matéria pikpakk rárakódott mindenre amit ért. Bizony, öklömnyi cafatokban tépkedtem a sarat a kerekekről - miután feltápászkodtam a taknyolásból. Majd vállamra vettem Pierre-t és leballagtam a murvásig. Ott újabb sártépkedés, és a temető melletti kútnál úgy-ahogy megtisztítottam szegénykét az agyagtól.
Mire végeztem, az eső is elállt - várhatott volna mintegy tíz percet. S mivel a vonat épp az orrom előtt ment el, csurom vizesen hazatekertem.
Otthon utánaszámoltam: bő nyolcvan km, mintegy 1000m szinttel. No, szép lesz a verseny...
Komoly dolgokat nem akartam - lévén két nap múlva verseny -, így a dűlőutakon elkarikáztam a DCM-ig, onnan fel a Nyulasba, mert ha már van időm a Fenyves-hegyre fel kell menni.
Ami - ha nem is emocionálisan, inkább matematikai szempontból - hiányzik Bécsben: ott nincsenek belógó ágak a szekérút mellett, s az sem fordult még elő, hogy a villanypásztor elferdült vasrúd oszlopa csapja telibe az ember kezét.
Szokolyán beleestem a dilemmába: menjek vissza az állomás felé az egynyomos pirosért, vagy... vagy irány Királyrét. Ahonnan újra ezernyi lehetőség, mert ekkorra eldőlt: én most leszarom a versenyt, ráérek, kirándulós üzemmód van. Szóval Királyréten az ezertáblás oszlopnál eszembe jutott: még sose voltam a Csóványoson biciklivel.
Nos, most sem, mert meguntam az aszfalton tekergést és eszembe jutott, hogy mégiscsak verseny lesz - nem kéne teljesen szétcsapnom magam. Szóval kissé skizofrén állapotban visszafordultam, hogy a "Kóspallag arra" táblánál a leszarom-tabletta győzzön, és bevágódtam a Deszkametsző-völgy patakmenti ösvényére.
Sajna nem sokáig mert kivitt a műútra. Szóval Tóviki-ház, Kóspallag, majd a nosztrai elágtól a kék jelzés kellemes hullámzása.
Egészen a mezőig (Békás-rét), ahol hála a közelben gazdálkodóknak, a rét közepén elvész a jelzés, így kimaradt a jó kis lejtőm. Sebaj. Piroson vissza az útra, majd "Törökmező arra".
Törökmező után a piroson pedig elkapott az eső, ami az Eszperantó-parkolónál már elég komoly zivatarba fordult, jelezvén: most már aztán tényleg ideje hazamenni.
Erre kitűnő lesz a lemenet Nagymarosra: annak idején a necces kategóriába tartozott, nézzük mi lesz Pierre hátán. Nos, a felső részen semmi gond, szép nyugodtan haladtam lefelé - csupán egy-két helyen volt necces a dolog, hála a 69 centis kormánynak. Azt hiszem, ha meglesz a könnyített Fatbar, itt újra tologatni kell mert nem fog elférni.
A galiba a kilátópont jobbos kanyarjában történt. A hirtelen lezúduló eső finoman átáztatta az út felső porrétegét, csinos jégpályát alakítva. Majd ugyanezen lágy agyagos matéria pikpakk rárakódott mindenre amit ért. Bizony, öklömnyi cafatokban tépkedtem a sarat a kerekekről - miután feltápászkodtam a taknyolásból. Majd vállamra vettem Pierre-t és leballagtam a murvásig. Ott újabb sártépkedés, és a temető melletti kútnál úgy-ahogy megtisztítottam szegénykét az agyagtól.
Mire végeztem, az eső is elállt - várhatott volna mintegy tíz percet. S mivel a vonat épp az orrom előtt ment el, csurom vizesen hazatekertem.
Otthon utánaszámoltam: bő nyolcvan km, mintegy 1000m szinttel. No, szép lesz a verseny...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése