Halászjutkázás a hegyen
avagy Szabó Lőrinc. Majd hó is lesz talán...
Az történt, hogy pár napja reggel fél hat körül hirtelen felindulásból ignoráltam az időjárást, és Pierre-el nekivágtam a legközelebbi hegynek.
Tehát következzék a "Hogyan menjünk munkába" második variációja.
Semmi gáz nem volt amíg el nem értem a közvilágítás határát. Onnan kezdve békategóriás horrorfilmkelléknek éreztem magam ahogy szemet meresztve tekercselek a ködlepte erdőben kígyózó aszfalton. A pár éve még felső-középszintű(nek vásárolt) Cateye lámpám - mellyel annak idején még a Börzsönyből is lekommandóztam - szart sem ért. Úgy másfél méternyit láttam előre. Ez mondjuk elegendő volt az útpadka azonosítására, amit akkurátusan követve szépen felértem a Jubiläumswartéhoz.
Innen van egy jópofa erdészeti út Neuwaldeggbe, de az első méterek során a kerekek alól jövő cuppogás jobb belátásra térített: sárban még nappal se jó tekerészni, nemhogy vaksötét hajnalban. Így a hegy másik oldalán legurultam az Ulmenstrassén a régi sláger Höhenstrasséra. Ha jobb nem adódik, azon eltekerészhetek észak felé munkába.
A Schottenhofig tartó szakasz nem volt kellemes. Annyi autó volt, azt hittem lezárták a belvárost. Mi a rossebet tekeregnek ezek az erdőben hatkor? Komolyan, ilyenkor töküres a Ring.
A Marswiese felé a lejtő jobb volt mert az ótósok világítottak, így láttam is valamit. Kivéve mikor nem, mert akkor furcsa alakzatokba tömörültek a fák, s bár tudom hogy nincs húszméteres Freddy Krueger, csak belemarkoltam a fékbe - ami, feltéve hogy az a húszméteres bigyó tényleg Freddy, ritka hülye ötlet. De legalább nem szálltam be az erdőbe a vizes útról.
A Marswiese körforgalmánál elgurult a gyógyszerem, és szépen utána fordultam - az Exelbergstrasse szerpentinjére, felfelé. Menet közben elmúlt a roham, és a jobbik eszem elkezdett józanul gondolkodni:
na komám, ha nem akarsz tökig sáros lenni akkor most akkor vagy megkerülöd a Bécsi Erdőt, vagy visszagurulsz ezen a szerpentinen a városba, mert a rövid utak az erdőn át haladnak.
Így morfondíroztam a hegytetőn levő Rotes Kreuz-ig, ahol a szürkület hatására kikapcsoltam a lámpákat, a hátizsákra ráhúztam a sárvédő huzatot és bevágódtam az erdőbe.
Ha bárki lát eközben, tuti azt hiszi hogy megkergültem. Idióta vigyorral a fejemen tepertem a jól ismert enyhe lejtőkön, kicsit hamisabban dudolásztam mint James LaBrie, néha átváltottam az erdészeti út melletti egynyomosokra hogy a csúszós gyökereken teszteljem mennyire fog a Minion, a szélesebb helyeken pedig treníroztam: "nem... nem... még most sem kell húzni a féket. Naugye, megy ez a kanyar kicsit gyorsabban is".
27km, majd 600m szint, két óra húsz perc. Nem egy versenytempó, de lesz ez még jobb is...
Az irodaház előtt addig egykedvűen cigarettázó kollégám csak annyit mondott: figyelj, készíts magadról egy fotót... amit most inkább nem rakok ki...
Az történt, hogy pár napja reggel fél hat körül hirtelen felindulásból ignoráltam az időjárást, és Pierre-el nekivágtam a legközelebbi hegynek.
Tehát következzék a "Hogyan menjünk munkába" második variációja.
Semmi gáz nem volt amíg el nem értem a közvilágítás határát. Onnan kezdve békategóriás horrorfilmkelléknek éreztem magam ahogy szemet meresztve tekercselek a ködlepte erdőben kígyózó aszfalton. A pár éve még felső-középszintű(nek vásárolt) Cateye lámpám - mellyel annak idején még a Börzsönyből is lekommandóztam - szart sem ért. Úgy másfél méternyit láttam előre. Ez mondjuk elegendő volt az útpadka azonosítására, amit akkurátusan követve szépen felértem a Jubiläumswartéhoz.
Innen van egy jópofa erdészeti út Neuwaldeggbe, de az első méterek során a kerekek alól jövő cuppogás jobb belátásra térített: sárban még nappal se jó tekerészni, nemhogy vaksötét hajnalban. Így a hegy másik oldalán legurultam az Ulmenstrassén a régi sláger Höhenstrasséra. Ha jobb nem adódik, azon eltekerészhetek észak felé munkába.
A Schottenhofig tartó szakasz nem volt kellemes. Annyi autó volt, azt hittem lezárták a belvárost. Mi a rossebet tekeregnek ezek az erdőben hatkor? Komolyan, ilyenkor töküres a Ring.
A Marswiese felé a lejtő jobb volt mert az ótósok világítottak, így láttam is valamit. Kivéve mikor nem, mert akkor furcsa alakzatokba tömörültek a fák, s bár tudom hogy nincs húszméteres Freddy Krueger, csak belemarkoltam a fékbe - ami, feltéve hogy az a húszméteres bigyó tényleg Freddy, ritka hülye ötlet. De legalább nem szálltam be az erdőbe a vizes útról.
 |
| Ozzy már kérte ezt lemezborítónak... |
A Marswiese körforgalmánál elgurult a gyógyszerem, és szépen utána fordultam - az Exelbergstrasse szerpentinjére, felfelé. Menet közben elmúlt a roham, és a jobbik eszem elkezdett józanul gondolkodni:
na komám, ha nem akarsz tökig sáros lenni akkor most akkor vagy megkerülöd a Bécsi Erdőt, vagy visszagurulsz ezen a szerpentinen a városba, mert a rövid utak az erdőn át haladnak.
Így morfondíroztam a hegytetőn levő Rotes Kreuz-ig, ahol a szürkület hatására kikapcsoltam a lámpákat, a hátizsákra ráhúztam a sárvédő huzatot és bevágódtam az erdőbe.
Ha bárki lát eközben, tuti azt hiszi hogy megkergültem. Idióta vigyorral a fejemen tepertem a jól ismert enyhe lejtőkön, kicsit hamisabban dudolásztam mint James LaBrie, néha átváltottam az erdészeti út melletti egynyomosokra hogy a csúszós gyökereken teszteljem mennyire fog a Minion, a szélesebb helyeken pedig treníroztam: "nem... nem... még most sem kell húzni a féket. Naugye, megy ez a kanyar kicsit gyorsabban is".
 |
| Sievering |
27km, majd 600m szint, két óra húsz perc. Nem egy versenytempó, de lesz ez még jobb is...
Az irodaház előtt addig egykedvűen cigarettázó kollégám csak annyit mondott: figyelj, készíts magadról egy fotót... amit most inkább nem rakok ki...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése