Elvarázsolt völgyecske
Kezdek hinni a népmeséknek. Legalábbis lehet valami abban hogy jótett helyébe, vagy pedig hogy a befektetett munka meghozza a maga gyümölcsét. Meg hogy az élet hosszú távon igazságos. S néha nem is kell oly sok idő...
Félretéve az ezotériát, ma reggel lesz ami lesz alapon az új bringát szedtem elő. Amint poroszkáltam észak felé, rájöttem mi a bajom mostanában: mocskosul unalmas a vaksötétben varrógép módjára tekerni, miközben az égvilágon semmit nem látni semmiből - kivéve a lámpa előtt havonta egyszer elugráló nyulat... Ráadásul ma köd is volt, szóval még a semmiből is keveset láttam.
Holnap valami kerülő út lesz. De ma ma van, és verkli. A kis szépség az egész délelőttöt idegesítő nyugalomban töltötte a székem mögött az irodában, így nem csoda hogy kettőkor bedobtam a kulcsot.
Az utóbbi hetekben bejáratott rövid kerülőutamon indultam:
Ez Sieveringből könnyed bemelegítő után az Ágnes utca 10%-os emelkedője, majd a Salmannsdorfer Höhe nevezetű utcácskában már szőlők és erdő között lehet tekerni. Itt már kásás-jeges hó szürkéllett a kövek között, előre vetítve hogy érdemes lesz ésszel lejtőzni. Pláne, hogy ugyan az eredeti Michelin WildGrip gumit kicseréltem egy Mountain Kingre, de hátul megmaradt a WildRacer.
De egyelőre felfelé. A záró száz méter 10% fölé morcosodik, de aztán lapos lesz s máris a Hauserl am Stoan ház hátsó kertjébe értem.
Innen az úton felkerekeztem a közeli Hauserl am Roan házhoz, ahonnan a bécsi montis főúton elhullámoztam a Hameuig.
A nagy ködre való tekintettel gondoltam most nem teszek nagy kört, így jó ötletnek tűnt megnézni a Grünberg (Hamótól délkeletre a kék mellett) rövid gyökere-lépcsős lejtőjét, hisz tavaly óta nem láttam. De a Hamóház mellől indul egy sárga jelzés is. Sárga, sárga... kezdett kattogni az agyam: de hisz Neuwaldegg fölött a sárgán szoktam zárni. Ó, hát akkor ez jó lesz.
Jó is lett, de nem ezért. Mert ez a sárga nem az a sárga. Ezzel vége is a rossz híreknek, mert.
A nyitás egynyomost ígér, amit következetesen be is tart. Szeretem az ilyet. Elkezdtük, fejezzük is be rendesen. A havas nyom szélén óvatoskodtam lefelé, aztán pár kanyar után kicsit szélesedett, s tobzódtam a lehetőségekben: az út bal széle mély ki-tudja-mi -a-szar-van-alatta avar, középen helyenként a hó jegesen csillogott, jobboldalt pedig gyökerekkel és kövekkel szabdalt magasodás adott némi megnyugvást a mögötte húzódó vízmosás meredélyének pszichés nyomásától. Ez az az ösvény, amit száraz őszi időben nyüszítve élvez az ember. De most tél van és csend és hó és halál, vagy ilyesmi; ugye Misikém? S valóban, mikor megálltam fotózkodni, olyan brutális csönd volt amit csak a Börzsöny mélyén lehet tapasztalni. Ki hinné hogy innen egy kilométerre már egy világváros zúg?
De elszakadván a poétikától is, a Kis Fehér Puffancs WildRacer gumija komoly meglepetést okozott. A szárazabb részeket borító gyökereken magabiztosan lépegetett lefelé, s a vékony havat úgy harapta át mint krokodil a szomjas zsiráf nyakát. Így lassan engedtem a fékkarok folyamatos markolászásából, s bátrabban gurulgattam.
A Schwarzenberg park felső felénél egy kis hídra fordul a móka. Itt átkeltem, s a hosszú havas allén magabiztosan haladtam a város felé. Ekkorra már a hőmérséklet is esett annyit, hogy helyenként tükörjéggé varázsolja az agyonjárt havat, aminek következtében fel is avattam a bringát: megvolt az első perec. Mintaszerűen pördült ki az első kerék a kezem alól.
De ennyi belefér, mert ezt a ösvényt még sokszor fogom látni. S ha a kis hídnál balra elmegyek, akkor meglesz a neuwaldeggi sárga zárás is...
Félretéve az ezotériát, ma reggel lesz ami lesz alapon az új bringát szedtem elő. Amint poroszkáltam észak felé, rájöttem mi a bajom mostanában: mocskosul unalmas a vaksötétben varrógép módjára tekerni, miközben az égvilágon semmit nem látni semmiből - kivéve a lámpa előtt havonta egyszer elugráló nyulat... Ráadásul ma köd is volt, szóval még a semmiből is keveset láttam.
Holnap valami kerülő út lesz. De ma ma van, és verkli. A kis szépség az egész délelőttöt idegesítő nyugalomban töltötte a székem mögött az irodában, így nem csoda hogy kettőkor bedobtam a kulcsot.
Az utóbbi hetekben bejáratott rövid kerülőutamon indultam:
Ez Sieveringből könnyed bemelegítő után az Ágnes utca 10%-os emelkedője, majd a Salmannsdorfer Höhe nevezetű utcácskában már szőlők és erdő között lehet tekerni. Itt már kásás-jeges hó szürkéllett a kövek között, előre vetítve hogy érdemes lesz ésszel lejtőzni. Pláne, hogy ugyan az eredeti Michelin WildGrip gumit kicseréltem egy Mountain Kingre, de hátul megmaradt a WildRacer.
De egyelőre felfelé. A záró száz méter 10% fölé morcosodik, de aztán lapos lesz s máris a Hauserl am Stoan ház hátsó kertjébe értem.
Innen az úton felkerekeztem a közeli Hauserl am Roan házhoz, ahonnan a bécsi montis főúton elhullámoztam a Hameuig.
A nagy ködre való tekintettel gondoltam most nem teszek nagy kört, így jó ötletnek tűnt megnézni a Grünberg (Hamótól délkeletre a kék mellett) rövid gyökere-lépcsős lejtőjét, hisz tavaly óta nem láttam. De a Hamóház mellől indul egy sárga jelzés is. Sárga, sárga... kezdett kattogni az agyam: de hisz Neuwaldegg fölött a sárgán szoktam zárni. Ó, hát akkor ez jó lesz.
Jó is lett, de nem ezért. Mert ez a sárga nem az a sárga. Ezzel vége is a rossz híreknek, mert.
A nyitás egynyomost ígér, amit következetesen be is tart. Szeretem az ilyet. Elkezdtük, fejezzük is be rendesen. A havas nyom szélén óvatoskodtam lefelé, aztán pár kanyar után kicsit szélesedett, s tobzódtam a lehetőségekben: az út bal széle mély ki-tudja-mi -a-szar-van-alatta avar, középen helyenként a hó jegesen csillogott, jobboldalt pedig gyökerekkel és kövekkel szabdalt magasodás adott némi megnyugvást a mögötte húzódó vízmosás meredélyének pszichés nyomásától. Ez az az ösvény, amit száraz őszi időben nyüszítve élvez az ember. De most tél van és csend és hó és halál, vagy ilyesmi; ugye Misikém? S valóban, mikor megálltam fotózkodni, olyan brutális csönd volt amit csak a Börzsöny mélyén lehet tapasztalni. Ki hinné hogy innen egy kilométerre már egy világváros zúg?
A Schwarzenberg park felső felénél egy kis hídra fordul a móka. Itt átkeltem, s a hosszú havas allén magabiztosan haladtam a város felé. Ekkorra már a hőmérséklet is esett annyit, hogy helyenként tükörjéggé varázsolja az agyonjárt havat, aminek következtében fel is avattam a bringát: megvolt az első perec. Mintaszerűen pördült ki az első kerék a kezem alól.
De ennyi belefér, mert ezt a ösvényt még sokszor fogom látni. S ha a kis hídnál balra elmegyek, akkor meglesz a neuwaldeggi sárga zárás is...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése