Emeljük a tétet: Duna Maraton, K 2014

Annó, jó hónapja beadtam a bringát DrBájkékhoz. Mikor elhoztam, Sala rákérdezett hogy megyek-e Dunára. Hogyarákbane mondtam, majd hirtelen felindulásból megígértem neki, hogy végigtúrázzuk a középtávot. Ennek Zozó cimborám örült kevésbé, mivel a rövidet az utóbbi években vele toltuk. Sebaj, visszakapja majd Mátrán...

S áldott légyen a menetrendszerkesztő, kinek telke Nagymaroson van, mert megáll ott a nemzetközi vonat Pozsonyból. És áldott legyen a zseleznyice szlovenszka és a cseszkedráhi karöltve, mert az ÖSSZES Budapestre járó nemzetközi vonaton van bringaszállító kocsi (ezen tényt vessük össze a Bécs-Bp vonalon fellelhető - nullához konvergáló - lehetőségekkel):

Mivel sem Nagymaroson, sem Vácott nincs nemzetközi pénztár, kénytelen voltam bemenni a Keletiig a másnapi hazaút jegyéért. Cserébe a nemzetközi pénztár majd negyven perc alatt ugrotta meg hogy legyen jegyem:
Először bő húsz percet vártam, majd miután előadtam hogy Bp-Pozsony odavissza és holnapra egy kerékpárjegy oda, a mukinak bő negyed óra kellett hogy kézzel (!) megírja a jegyeket, majd ki is nyomtassa, valamint újrarajzolja az egyiket mert elrontotta. Hurrá. Lerongyoltam az alsó szintre a Bp-Nagymaros jegyekért, szerencsére a visszavonat késett, így pont elértem. 

S itt jött az újabb poén:
- Jónapot, kerékpárszállító kocsi elöl van?
- Hova akar utazni?
- Nagyarosig.
- Azt nem lehet, belföldi forgalomban kerékpár nem szállítható. 
- Ne vicceljünk, mi az hogy nem lehet?
- Kerékpár ezen a vonaton csak nemzetközi forgalomban szállítható.
- Figyeljen, itt a jegyem holnapra Bp-Pozsony. Itt egy másik, mostanra Bp-Nagymaros. Tehát kétszer kifizettem az etapot. Nehogymár ne tehessem fel a bringát.
- Nem, ezen nem lehet.
- Na, baszógymegaholvagy - mondtam búcsúzóul, és a Nyugati felé vettem az irányt (csak zárójelben: a sokat szidott "elmaradott" Szlovákiában a kalauz pótdíj nélkül kiadta a jegyet utastársaim bringájára).

A Gorkij fasornál szöszi rendőrnénibe botlottam:
- Sajnos itt nem lehet átmenni az Andrássyn a tünti miatt.
- Az okés, de hol tudok átmenni? Oktogon vagy Hősök tere?
- Nem tudom.
- Ez szép de szeretném elérni a vonatomat, és metróra nem rakhatom fel a bringát.
- Probálja meg, talán a Városliget felé.

Ragyogó szervezés. Szerencsére a Hősök tere még nyitva volt, elértem a vonatot. Amivel takkra megcsípem a kompot - ha nem késik vonat. Így minőségellenőrzést tartottam az Édeske nevű műintézményben:

Végül, minden akadály dacára megérkeztem:

S most jöjjön az érdemi rész - a verseny

Rajt, aztán nyugis harmincas tempó a Salamon toronyig. Azért látszik hogy középtávon már komolyabb a társulat, szépen haladtunk, nyoma sem volt a röviden szokásos tömeges megállásoknak. Azért egy embernek sikerült megadnia magát - persze előttem. Ezalatt Sala a vízelvezető árok fölötti ferdületen tartott bemutatót felfelé haladásból - hjakérem, még fiatal...

Értem én hogy a Panoráma úton hamarabb beérünk az erdőbe, de az Apátkúti-völgy árnyéka jobban esett volna. Sebaj, gyorsan összeszedtünk párszáz méternyi szintet és megkaptuk az első lankát is: itt személyes sebességrekord-döntés történt: 61,5 km/h zajlott erdészeti úton. Elkanyarodtunk a rövidtávtól és bár hangos "nemszállunklebazeg" hujogatással vágtunk neki a pap-réti meredeknek, végül csúfos tolóckodás lett belőle - hiába, erősödni kell vagy lecserélni az első tányért harmincasra...

Még egy kis felfelé, és már zúzhatunk is le Pészentlászlóra. Nos, ez jó volt. Szűkös csikicsukis ösvény, és még előzni is tudtam.

Át a falun, fel a Kisrigóhoz ahol kaptam egy korty sört, két pohár izót és megtöltöttem a tevepúpom.

A következő lejtős aszfalton elmorzsoltam egy könnycseppet: a párhuzamos kék jelzés igazán beférhetett volna az etapba. Majd elhagytuk az aszfaltot hogy lágyan felfelé hullámzó erdészeti úton érjünk a Tetves-árok tetejéhez.

Amit kitisztítottak. S valóban, a brutális mélyút alján csörgedezett az egy szem singletrack. Pompás. Azért - mielőtt még befigyelt volna a nókontrollal egybekötött kormányonátbukfenc -, befékeztem és a saras részen féllábbal evickéltem át, miközben megnyugattam egy hőbörgő kollégát hogy nagyon jó kis út ez.

Újabb itató, két pohár izó, és nekivágtunk a Dobogókőnek. Azt gondoltam hogy nem lesz egyszerű, de hogy konkrétan esélytelen vagyok... Azért megnézném az élbolyt ezen a részen... Sebaj, bő fél óra és fenn is voltunk.

Banán, izó, púptöltés. Valamint Andris cimborát vigasztaltuk, mert a Tetves-árok végén kiszakadt a külsője - szerencsére meg tudta foltozni.

Táv fele, összemelkedésben több mint fele. Hmm. Úgy fest a középtáv megadott adatai egyeznek a valósággal.

Sala azért felvidított: "itt elmegyünk az aszfalton, aztán lesz egy jó kis lejtő". Igen. Ezért érdemes volt eljönni. Kis kacskaringós egynyomossal nyitottunk, majd igazi nagysebességű ösvénnyé változott, amiről finoman fordultunk a meredekre. Itt is sikerült előznöm, valamint ez volt az egyetlen hely ahol lejtőn megelőztek; igaz hosszútávos volt - neki megbocsájtható.

Pihenésképp könnyed aszfaltos lejtő következett a Sikárosi rét közelében levő rakodóig, ahonnan jó poros, elnyújtott mászás következett Szentkeresztre a Kisrigóhoz.

Izó, banán, dinnye.

Megkerültük a falut - szerintem csak azért hogy átmehessünk a patakon. A szélső házaknál egy kútnál tankoltunk, majd feltolóckodtunk a "technikás" szakaszon. Ez tulajdonképp sárgadinnyényi kerek köveken át vezető meredek egynyomos. Majd egyszer...

A Pap-rétre vezető aszfalton kijött a fáradtság, nagyon nehezen küzdöttem fel magam; túloldalt legurultunk, majd rázuhantunk a rövidtáv második részére.

Nos, ezt akár ki is hagyhattuk volna. Kellemesen eseménytelen lejtőzés a széles erdészetin, aztán kis kavargással fel a Nagy-Villámhoz. Untuk a banánt ezen a részen nagyon. Amolyan "mikor lesz már vége ennek" hangulat uralkodott.  A letargia talán annak is köszönhető volt, hogy itt tudatosult: ez nem hetven km hanem több.

Aztán hopp, egyszer csak ott voltunk az utolsó hupli előtt. Fel, zúzás le a murváson, át az aszfalton és fel a kilátóhoz: még maradt erőm kitekerni. Odafent előreengedtem Salát hadd menjen, és "szép nyugisan" legurultam a hegyről.

Már tavaly is megjegyeztem, hogy a pályaőrök vizuális effektje ezen a rendezvényen a legjobb, de a murvás kanyarban levő bikini komoly dilemmát okozott, hogy tunképp hova is kéne néznem... Töredelmesen bevallom, az életem fontosabb volt a nyálcsorgatásnál.

A záró singletrack kifejezetten élmény, a "halálkanyar" könnyed lejtővé szelídült az évek során. Macskakő, sziaszöszi, rámpa, macskakő, korzó, beér.

74,5km, 1735m szint, 5:46:00. Ezzel szemben a hivatalos adatok:
70km, 2013m, 5:47:03.

A szintet tuti gps-sel mérték, ami köztudottan többet mér mint kéne. A hosszkülönbség lehet a kerékméretből is; az egy perces időkülönbözet pedig az, amíg a Fájer felhangzása után a rajtvonalra értem. Szóval dacára a hangoztatott bullshitnek, nagyon valószínű hogy az indítás nem csipenként zajlik. Mondjuk az én szintemen tökmindegy, de lehet hogy másnak számít.

Összefoglalás

A szerszámkészlet, póló korrekt, jó ötlet. Hájfájv gélt felőlem hanyagolhatjuk, nem doppingolok és borzalmas íze van. Ugyanígy nem tudok mit kezdeni a Crocodile Trophy szóróanyagával sem.

A pálya korrekt, érdemes érte utazni. Komoly különbség van a rövidtávhoz képest: tavaly kikerült onnan az egyetlen singletrack, az egyetlen komolyabb rázatóval együtt. A jelenlegi rövidtáv országúti sprintereknek kedvez, technikai nehézség tulajdonképp nincs benne (na jó, az a párszáz méternyi bagikövel felszórt rész elég durva lehet csordában tekervén). Ez érthető, lévén a rövidtáv kedvcsináló. A középtávban azonban az összes lejtő pöpec singletrack, amiből a Dobogókőről való zuhé elsőrangú. Az emelkedőkre szintén "ember kell" - szóval kihívás. Az egyetlen gond, hogy az említett zuhé után már nem túl változatos a "hazajutás".

Pályajelölés, irányítás tökéletes - egyetlen megingás sem volt hogy most jó helyen vagyok-e az erdőben.

Etetés-itatás: megmondom őszintén, harminc fokos melegben én leszarom hogy meleg-e az izó (lásd bikkmagfórum). Ne várjunk már frigót az erdő közepén. A kamelbeket is után tudtam tölteni mindenhol. Összességében tizenvalahány liter folyadékot fogyasztottam - nem is görcsölt a lábam.
Töredelmesen bevallom, a svédasztalt nem láttam - nem is kerestem. A záró tésztát általában kihagyom a versenyeken, inkább elmegyünk pizzázni a haverokkal. Most némi palacsinta és nagymarosi kézműves fagyi lett helyette.

Performansz: nem hajtottam ki magam. Ez tudatos is volt, mivel idén jobbára 30-40km-es távokat tekertem, amelyek az utóbbi hónapokban ezer fölötti szintekkel párosodtak. A teljesítmény ennek megfelelő volt: még volt erőm kitekerni a Nagy-Villámot a végén, de a hosszú záró hullámvasút nem esett jól. Azért öröm volt beérni, és bizony emelni kell a túrák hosszát is, hogy egy ilyen etap esetleg kicsit jobban menjen. Mert akkor nem csak végigtekerem, hanem a tájat is meg tudom nézni.