Nekrológ

Múlt héten kicsit nosztalgiáztam. Felmásztam az Eiserne Hand brutál aszfaltján (1,1km, 15%), majd miközben a Leopoldsberg oldalában kaptattam a tilosban felfelé, eldöntöttem: ma egy faszacsávó napot tartok, az összes útba eső egynyomoson felfelé fogok menni.


Az ilyen munkából hazafelé tartó tekerések eléggé sztochasztikusak, általában menet közben ötlöm ki, hogy merre menjek - természetesen az alap hazafelő irányt tartva. Már későre járt, s eszembe ötlött egy régi kedvenc, a Dreimarkstein-trail. Ez jó lesz, pont útba esik.

Hivatalos neve, a tavalyi nagy ösvénylegalizálás óta Roan-trail. Csodás egynyomos, melynek gyökérrel teleszórt nyomvonala vidáman kanyarog a fák között. Amolyan klasszikus erdei ösvény. Nagy ritkán lejtmenetben is használtam, de az igazi az felfelé. Nem túl nehéz, nem túl könnyű.

A tavalyi legalizálás nem tett jót neki: a nagy forgalom miatt jelentősen kisimult, a felső rész cuppogós részét deszkákkal töltötték fel a mazsoláknak (minek vesznek 140mm-es rugóutat ha egy kis pocsétán sem bírnak átmenni?); egyszóval az ősz óta nem jártam felé.

Rákanyarodván az első métereken előjött a régi érzés; kellemes tekercselés, buckázás a gyökereken, tekergés a fák körül... aztán egyszer csak vége lett az erdőnek:


Édes faszom, itt meg mi történt? Megálltam, és nem jutottam gondolathoz. Talán még a könnyem is kicsordult (nesze neked faszacsávó).

Aztán mikor levegőhöz jutott az agyam, csak annyit mondtam: Basszátok meg, nem volt elég fa valahol máshol?

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Őzikés bölcsőtúra (Babenberg Strecke - Mauerbach - Exelberg)

Fenyves-hegy (Sejce-Verőce)