Pierre Hungarisztánban, avagy Buda Maraton 2013
Nos, eljöve a szent május elseje, mikor rendes embernek a Hármashatárhegyen a helye.
Este szépen összecsomagoltam a bringát, hajnalban kimetróztam az állomásra és felültem Kálmán Imrére. Tömve volt mint a déli busz, mivel az istenadta nép özönlött haza Münchenből hétvégére. Hogy hétfőn menjen vissza. Ez van kéremszépen. A bringa pont elfért a csomagtartón - még egy ok miért nem fogok 29-est venni. Hehe...
A Déliben megvettem a visszajegyet, összeraktam a bringát majd megpróbáltam valamit reggelizni. Ezután nekilódultam a régen járt útnak. Az első lámpánál összeakadtam egy sráccal, így együtt tekertünk fel. Könnyed húsz fölötti tempó beszélgetéssel. Jó kis bemelegítés volt.
A nevezés simán megvolt, Titán Pisti is befutott. Miután megdícsérte Pierre-t, röhögve húzta elő a frissen összerakott bringáját. Hát, eddig még nem volt szerencsém montit egy ujjal felemelni. Totál labanc gép lett: KTM váz szénből és az elején ott virított a brutális Steinbock villa. Semmi teleszkóp, gyönyörű és agresszív. Megérte elpasszolnia a régi bringáit. S valószínűleg rajta kívül nincs ember aki erre a pályára merev géppel indul.
Délre rendesen felmelegett a levegő, s a hőségen a rajt előtt csatakosra áztatott sisakszivacs sem sokat segített. Rajt.
Szokás szerint csatárláncból, felfelé a füvön és tolni mint az állat. Nos, ez nem az én műfajom. Rutinosan hagytam a népeket nyomulni, nagyjából a gyenge lejtőnek fordulásra találtam meg magam. Bizony, a hétfői tekerés meg korán kelés megtette a hatást. Inkább kedélyesen elbeszélgettem egy Santa Cruzon (!) nyomuló sráccal:
- Ej, kolléga, hol jutott ehhez a szép biciklihez?
- Külföldön.
- Azt gondoltam, de azon belül merre, mert Osztrákiában sem találtam képviseletet.
- Bulgáriában.
Nabazmeg, gondoltam majd befordultam és elkezdtem lenyomni a mazsolákat akik már a fél százalékos lejtő szekérútján is a féket húzogatták.
A sor durván kígyózott előttem - nem voltam valami fényes helyen. Gondoltam mindegy, majd az első emelkedőn lehagyom a pulyákat; ami nem jött be, mivel a szekérúton két sorban mentünk, esély nem volt az előzésre - sőt ha kidőlt valaki akkor az egész sor beszopta. És kidőltek. Ettől függetlenül a hangulat jó volt, ordítoztunk egy halom hülyeséget hogy ne húzd a féket, meg rúgjátok seggbe Szilárdot hogy haladjon és ilyesmiket.
Sebaj, majd az erdőben lefelé előzök. De ott sem. Emlékeimben élt hogyan toltak le engem ezeken az ösvényeken pár éve, de a Virágos-nyeregnél betereltek minket a szűkösbe. Ráadásul a pályaőrök is befosatták a népet hogy vigyázz durva - amiben volt némi igazság. Egyszóval tudtam volna gyorsabban menni, de voltak előttem lassabbak.
Ez most eléggé nagypofájúan hangzik, mintha valami baromi ügyes gyerek lennék, de az elmúlt hetekben főleg erre treníroztam: nem rángatni azt a nyamvadt féket, menni, bízni magamban és a gépben.
Tulajdonképp nem voltunk lassúak lefelé, de egy icipicivel lehetett volna jobban. Fel is húztam magam a helyzeten, és az első szélesebb részen rágyúrtam az előttem levőre. Pech, pont kanyar jött, rámhúzta a kormányt mert nem látott (nekem kellett volna szólni), szóval feldőltünk mint a büdösbogarak. Anyázott egy sort, elismertem a hülyeséget majd mentünk tovább.
Innentől nyugi. Szépen korcsolyáztam a sorban, a lejtő alján a mezőn kicsit megtoltam, aztán jobbos kanyar és Kocsis Sándor út. Felfelé. Nos, itt már nem volt előzgetés. Trafógyárat megszégyenítő fejleszegett tekercselés zajlott. Aztán levezetés a Jánosbogár úton, s a túloldali szintúton el az Újlaki-hegy felé. Ami megint villámgyors rész (lenne), de hely megint nincs, mert a út turistákkal is tele van. Aztán balos, gyanúsan fehérlő emelkedő:
Fehér-szikla aka Kisköves. A HHH-ra vezető legdurvább felmenet. Főleg a vége brutális: görgő kavicsok, meredek... egyszóval kemény. Gondoltam itt az alkalom hogy életemben először végigtoljam nyeregben. De nem. Ez egy ilyen csalódós nap. A móka felénél jobbos, el a hegyen a másik vidám felmenethez, a kék jelzésre.
A tél megtette a hatást, még jobban kimosta a sziklák közét, s még mindig sokan voltunk egy rakáson. Ha kidőlt valaki, álltunk mint hónap elején a bérletpénztárban. Meg is beszéltük hogy szép ez, de inkább vittek volna föl minket a Kis-Kövesen, hamarabb túl lettünk volna rajta.
A csúcs előtt pár méterrel az egyik pályaőr bíztatott: hajrá, mindjárt lesz aszfalt. Kell a f*szomnak aszfalt - morogtam magamban - nem ezért jöttem, de szerencsére tévedett. Iszonyú jó egynyomoson kanyarogtunk lefelé, majd a Kecske-hegy parkolójában ráfordultunk a katlanra a reptér felé. A kivezető szekérút pár éve megtréfált, de most tükörsima volt. Ekkorra végre szétszakadoztunk, így a Pasarét felé vezető utolsó lejtőn végre elereszthettem. Egész addig míg vékony hangocska szólalt meg mögöttem: "bal". És egy tizenéves kissrác száguldott el mellettem.
Nos, akkor még gyúrni kell erre a lejtőzésre gondoltam, és innen mély apátiában gurultam lefelé. Egészen míg ismerős alakot láttam az út sélén ballagni. Dézsavu markolta a gyomrom: pár éve ugyanígy ballagott Pisti, pár óraval azelőtt hogy megkapta a titánt a vállába. Most szerencsére nem volt baja, csak defekt. Le volt törve mint a bili füle (durván benne lehetett a mezőny elejében), s hiába ajánlottam fel a pótbelsőm, már lemondott a napról. Kicsit ordítoztam vele hogy ne marhuljon, de aztán ő ordított hogy húzzak tovább, legalább én fejezzem be a bulit. Pedig brutálisan ment: a fotók alapján bő negyed óra volt köztünk...
Innen már csak fel kellett mászni a bringaúton a reptérre. Zárásként a görcs is rántott egyet a lábamon, de csak feltekertem. A célban nagy ováció fogadott, lévén Buruczki Szilárdot két perccel megelőztem. Igaz, ő kiment a második körre is...
Végezetül szépen összecsomagoltunk, legurultunk egy pizzázóba és jókora beszélgetés után hazafelé vettük az irányt.
Zárszó:
Az eredmény lehett volna jobb is - sőt volt jobb is. Azért sikerült betalálnom a mezőny felébe.
De nagyon jól esett. Jó volt a régen látott ösvényeket róni, és külön piros pont a Fehér-szikla és kék jelzés etapért. Ez a kör jobban tetszik mint a másik - bár abban is vannak szép részek bőven. Gyúrni kell, talán egyszer menni fog mindkét kör. A pálya hihetetlenül jól van összerakva, izgalmas, változatos, nehéz, aszfalt alig - szóval igazi montizás. Egy gond van: ez nem versenyre való. Haverokkal hétköznap óriási. De négy-ötszáz embert ráereszteni? Nem tudom, valahol keríteni kéne egy jó hosszú felmenetet ami megrostálja a népet (péel Hármashatárhegyi út) hogy az erdőben ki-ki a saját tempóját tudja tartani. És legyen hely előzni. Senkinek se jó ha a szűkösben kell ezt megoldani.
A másik a pályazárás. Lehet hogy önző hozzáállás, de versenyen negyvenes tempónál, csontszáraz porzós pályán nem akarok turistákra figyelni. Idén ez nem volt annyira vészes mint az elmúlt években a másik körben; meg értem hogy május elsején nem lehet a hegyet sem lezárni, és aránylag sok pályaőr is volt, de akadtak necces részek.
Az, hogy nincs bringakiállítás és a táplálkozási lehetőség kimerül a(z amúgy baromi finom) kürtőskalácsban és fagyiban... azt hagyjuk. Mint ahogy a rajtcsomagot is. Nem próbálok ki versenyen az ismeretlen cuccot, pláne hogy egy szó sincs magyarul ráírva.
Igazán jó lenne, mert ha csak a pályát nézem, az egyik legjobb verseny lehetne amin voltam.
A nap egyik fénypontja azonban Bécsben ért. Sötétben értem a városba, s lámpa nélkül nem akartam hazatekerni - drága mulatság ha elkap a rendőr. Szóval gondoltam kipróbálom a metrón bringaszállítást, mert itt lehet olyat. A rosseb abba a két euróba amibe kerül - gondoltam. A forgalmi ügyeleten rákérdeztem milyen jegy kell, erre a faszi amolyan "hogy tudsz ilyen marhaságokat kérdezni" arccal mondta hogy de hát az ingyen van...
Este szépen összecsomagoltam a bringát, hajnalban kimetróztam az állomásra és felültem Kálmán Imrére. Tömve volt mint a déli busz, mivel az istenadta nép özönlött haza Münchenből hétvégére. Hogy hétfőn menjen vissza. Ez van kéremszépen. A bringa pont elfért a csomagtartón - még egy ok miért nem fogok 29-est venni. Hehe...
A Déliben megvettem a visszajegyet, összeraktam a bringát majd megpróbáltam valamit reggelizni. Ezután nekilódultam a régen járt útnak. Az első lámpánál összeakadtam egy sráccal, így együtt tekertünk fel. Könnyed húsz fölötti tempó beszélgetéssel. Jó kis bemelegítés volt.
A nevezés simán megvolt, Titán Pisti is befutott. Miután megdícsérte Pierre-t, röhögve húzta elő a frissen összerakott bringáját. Hát, eddig még nem volt szerencsém montit egy ujjal felemelni. Totál labanc gép lett: KTM váz szénből és az elején ott virított a brutális Steinbock villa. Semmi teleszkóp, gyönyörű és agresszív. Megérte elpasszolnia a régi bringáit. S valószínűleg rajta kívül nincs ember aki erre a pályára merev géppel indul.
Délre rendesen felmelegett a levegő, s a hőségen a rajt előtt csatakosra áztatott sisakszivacs sem sokat segített. Rajt.
Szokás szerint csatárláncból, felfelé a füvön és tolni mint az állat. Nos, ez nem az én műfajom. Rutinosan hagytam a népeket nyomulni, nagyjából a gyenge lejtőnek fordulásra találtam meg magam. Bizony, a hétfői tekerés meg korán kelés megtette a hatást. Inkább kedélyesen elbeszélgettem egy Santa Cruzon (!) nyomuló sráccal:
- Ej, kolléga, hol jutott ehhez a szép biciklihez?
- Külföldön.
- Azt gondoltam, de azon belül merre, mert Osztrákiában sem találtam képviseletet.
- Bulgáriában.
Nabazmeg, gondoltam majd befordultam és elkezdtem lenyomni a mazsolákat akik már a fél százalékos lejtő szekérútján is a féket húzogatták.
A sor durván kígyózott előttem - nem voltam valami fényes helyen. Gondoltam mindegy, majd az első emelkedőn lehagyom a pulyákat; ami nem jött be, mivel a szekérúton két sorban mentünk, esély nem volt az előzésre - sőt ha kidőlt valaki akkor az egész sor beszopta. És kidőltek. Ettől függetlenül a hangulat jó volt, ordítoztunk egy halom hülyeséget hogy ne húzd a féket, meg rúgjátok seggbe Szilárdot hogy haladjon és ilyesmiket.
Sebaj, majd az erdőben lefelé előzök. De ott sem. Emlékeimben élt hogyan toltak le engem ezeken az ösvényeken pár éve, de a Virágos-nyeregnél betereltek minket a szűkösbe. Ráadásul a pályaőrök is befosatták a népet hogy vigyázz durva - amiben volt némi igazság. Egyszóval tudtam volna gyorsabban menni, de voltak előttem lassabbak.
Ez most eléggé nagypofájúan hangzik, mintha valami baromi ügyes gyerek lennék, de az elmúlt hetekben főleg erre treníroztam: nem rángatni azt a nyamvadt féket, menni, bízni magamban és a gépben.
Tulajdonképp nem voltunk lassúak lefelé, de egy icipicivel lehetett volna jobban. Fel is húztam magam a helyzeten, és az első szélesebb részen rágyúrtam az előttem levőre. Pech, pont kanyar jött, rámhúzta a kormányt mert nem látott (nekem kellett volna szólni), szóval feldőltünk mint a büdösbogarak. Anyázott egy sort, elismertem a hülyeséget majd mentünk tovább.
Innentől nyugi. Szépen korcsolyáztam a sorban, a lejtő alján a mezőn kicsit megtoltam, aztán jobbos kanyar és Kocsis Sándor út. Felfelé. Nos, itt már nem volt előzgetés. Trafógyárat megszégyenítő fejleszegett tekercselés zajlott. Aztán levezetés a Jánosbogár úton, s a túloldali szintúton el az Újlaki-hegy felé. Ami megint villámgyors rész (lenne), de hely megint nincs, mert a út turistákkal is tele van. Aztán balos, gyanúsan fehérlő emelkedő:
Fehér-szikla aka Kisköves. A HHH-ra vezető legdurvább felmenet. Főleg a vége brutális: görgő kavicsok, meredek... egyszóval kemény. Gondoltam itt az alkalom hogy életemben először végigtoljam nyeregben. De nem. Ez egy ilyen csalódós nap. A móka felénél jobbos, el a hegyen a másik vidám felmenethez, a kék jelzésre.
A tél megtette a hatást, még jobban kimosta a sziklák közét, s még mindig sokan voltunk egy rakáson. Ha kidőlt valaki, álltunk mint hónap elején a bérletpénztárban. Meg is beszéltük hogy szép ez, de inkább vittek volna föl minket a Kis-Kövesen, hamarabb túl lettünk volna rajta.
A csúcs előtt pár méterrel az egyik pályaőr bíztatott: hajrá, mindjárt lesz aszfalt. Kell a f*szomnak aszfalt - morogtam magamban - nem ezért jöttem, de szerencsére tévedett. Iszonyú jó egynyomoson kanyarogtunk lefelé, majd a Kecske-hegy parkolójában ráfordultunk a katlanra a reptér felé. A kivezető szekérút pár éve megtréfált, de most tükörsima volt. Ekkorra végre szétszakadoztunk, így a Pasarét felé vezető utolsó lejtőn végre elereszthettem. Egész addig míg vékony hangocska szólalt meg mögöttem: "bal". És egy tizenéves kissrác száguldott el mellettem.
Nos, akkor még gyúrni kell erre a lejtőzésre gondoltam, és innen mély apátiában gurultam lefelé. Egészen míg ismerős alakot láttam az út sélén ballagni. Dézsavu markolta a gyomrom: pár éve ugyanígy ballagott Pisti, pár óraval azelőtt hogy megkapta a titánt a vállába. Most szerencsére nem volt baja, csak defekt. Le volt törve mint a bili füle (durván benne lehetett a mezőny elejében), s hiába ajánlottam fel a pótbelsőm, már lemondott a napról. Kicsit ordítoztam vele hogy ne marhuljon, de aztán ő ordított hogy húzzak tovább, legalább én fejezzem be a bulit. Pedig brutálisan ment: a fotók alapján bő negyed óra volt köztünk...
Innen már csak fel kellett mászni a bringaúton a reptérre. Zárásként a görcs is rántott egyet a lábamon, de csak feltekertem. A célban nagy ováció fogadott, lévén Buruczki Szilárdot két perccel megelőztem. Igaz, ő kiment a második körre is...
Végezetül szépen összecsomagoltunk, legurultunk egy pizzázóba és jókora beszélgetés után hazafelé vettük az irányt.
Zárszó:
Az eredmény lehett volna jobb is - sőt volt jobb is. Azért sikerült betalálnom a mezőny felébe.
De nagyon jól esett. Jó volt a régen látott ösvényeket róni, és külön piros pont a Fehér-szikla és kék jelzés etapért. Ez a kör jobban tetszik mint a másik - bár abban is vannak szép részek bőven. Gyúrni kell, talán egyszer menni fog mindkét kör. A pálya hihetetlenül jól van összerakva, izgalmas, változatos, nehéz, aszfalt alig - szóval igazi montizás. Egy gond van: ez nem versenyre való. Haverokkal hétköznap óriási. De négy-ötszáz embert ráereszteni? Nem tudom, valahol keríteni kéne egy jó hosszú felmenetet ami megrostálja a népet (péel Hármashatárhegyi út) hogy az erdőben ki-ki a saját tempóját tudja tartani. És legyen hely előzni. Senkinek se jó ha a szűkösben kell ezt megoldani.
A másik a pályazárás. Lehet hogy önző hozzáállás, de versenyen negyvenes tempónál, csontszáraz porzós pályán nem akarok turistákra figyelni. Idén ez nem volt annyira vészes mint az elmúlt években a másik körben; meg értem hogy május elsején nem lehet a hegyet sem lezárni, és aránylag sok pályaőr is volt, de akadtak necces részek.
Az, hogy nincs bringakiállítás és a táplálkozási lehetőség kimerül a(z amúgy baromi finom) kürtőskalácsban és fagyiban... azt hagyjuk. Mint ahogy a rajtcsomagot is. Nem próbálok ki versenyen az ismeretlen cuccot, pláne hogy egy szó sincs magyarul ráírva.
Igazán jó lenne, mert ha csak a pályát nézem, az egyik legjobb verseny lehetne amin voltam.
A nap egyik fénypontja azonban Bécsben ért. Sötétben értem a városba, s lámpa nélkül nem akartam hazatekerni - drága mulatság ha elkap a rendőr. Szóval gondoltam kipróbálom a metrón bringaszállítást, mert itt lehet olyat. A rosseb abba a két euróba amibe kerül - gondoltam. A forgalmi ügyeleten rákérdeztem milyen jegy kell, erre a faszi amolyan "hogy tudsz ilyen marhaságokat kérdezni" arccal mondta hogy de hát az ingyen van...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése