Weinsteinbike - The Race
A pályabejárás után jöjjön az éles üzem.
Christian egész héten az időjárásjelentésen csüngött. Én leszartam a meteót, a négy évvel ezelőtti Szívásváradnál úgyse lehet rosszabb.
A fő kérdések:
1) A pályabejáráshoz képest hogy fog menni a buli? (a jelzett út "Strecke" néven lesz emlegetve)
2) Miben különbözik egy itteni maraton a Magyarországon tapasztaltaktól?
Megjegyzés: az irományban elég sok hivatkozás van a pályabejárásra, így érdemes elolvasni azt is, illetve a Strecke hivatalos honlapját.
Az első változás hogy kiderült, a start nem Mühldorfban hanem Trandorfban lesz, ami azt jelenti hogy a legnagyobb heggyel kezdünk. Ezzel a múlt heti dilemmám, miszerint hogy a francba fog elférni a mezőny egy szűk ámde húsz százalékos emelkedőn - megoldódott (első lecke a Buda és Duna maratonoknak).
A helyszínen startsátor, parkoló, a versenyiroda pedig a helyi önkéntes tűzoltóság emeletén. Alul büfé, tolongás nem nagyon - a résztvevők száma nem mérhető össze a magyar maratonokkal, inkább Gázló jellegű, családias.
Három távból a középső hivatalosan 37km és 1700m szint, és az alsó-ausztriai Hobby Trophy része. Az extrém táv két kört tesz. A pályabejárás után egy biztos: a hosszútáv nem embernek való. De csak ez a táv érvényes a TOP SIX maraton sorozatban. Ők egy órával korábban rajtoltak, ami szintén jó ötlet.
Ami még változott: a Bärenwände brutál mászása és a tető egynyomos őrülete kimarad. Kissé sok eső esett a napokban, így biztonsági okokból törölték ezt a szakaszt. Szóval csak 33km és 1500m mászás.
A másik probléma személyes: a sisak otthon maradt. Anélkül meg ugye nincs bringázás. Káromkodtam egy sort, majd körbejártam a szervezőket: lehet-e venni, bérelni, akármi? Végül a startbíró megkönyörült és odaadta a sajátját.
Ennek kapcsán: semmilyen bringás cég nem volt kinn, a szponzorok is a környékbeli önkormányzatok és cégek.
Rövid bemelegítés után könnyed esőben 11-kor elindultunk. A hivatalos útvonalra számítottam, így bőszen próbáltam tartani a tempót, de valami nem stimmelt. Na igen. Tudnak egy rövidebb utat az erdőn át, így a könnyed aszfalt helyett durván nekivágtunk a hegynek. Kisvártatva a mezőny utolsó csoportjában találtam magam. Sebaj, majd kiesnek a mazsolák ahogy szoktak. Csakogy itt nincsenek mazsolák. Hmmm. Alakul a kettes kérdésre a válasz.
Nagyjából a Jauerling felső felénél sikerült magamra találni, így itt már sikerült némi erőt is a pedálokra tolni, és magabiztosan fordultam a lejtőnek.
Ahol meglepi: a "Strecke" felejtős, máshol megyünk le. Nos, ez durva volt. Ilyen lemenettel versenyen még nem találkoztam. Besorolása Brian Lopez klasszikus ábráján a piros terület alatt levő fehér sáv:
Az 500m zuhanás szinte végig szűk egynyomos, gyökeres-lépcsős és... ugye esik az eső, tehát: csúszik. És akkor meglátod a fotóst, és tudod hogy most jön a legkeményebb rész. Le is szálltam a vakuvillanás után.
Mühldorf fölött a mező szélén vittek el, így szerencsére kimaradt az ismert hosszú aszfalt. Figyelmeztetésként kis csapat mentős mellett haladtam el, akik szomorúan ballagó kollegát kísértek.
Az első hegy megvolt. Jöjjön a múlt héten reszlinek minősített Fohra és Wolfsbühel. Nomeg előtte a kihúzott Bärenwände második fele.
A lejtő zúzós erdészeti út, az egyik enyhe kanyart sikerült elszámolni, így az útszéli rázatóról navigáltam vissza magam a helyemre. Úgy örültem a sikeres manővernek, hogy a patak-fotós kombónál egyértelmű volt: nem csúfoskodok a kishídon. Legalább most már minden irányból ért a víz.
A kiírásban szerepelt egy külön díjazású hegyi sprint. Ez úgy néz ki, hogy az ember megy, aztán egy kábé másfél kilométeres szakaszt mérnek. Mivel pont itt csapott hátba a hosszútáv - ahogy kivettem egy korábbi Európa-bajnokkal az élen -, így a csendes szurkolás mellett döntöttem.
Kis lejtő, és fel a Fohra csúcsra. Ez a rész könnyed erdei felmenetként maradt meg bennem, ami nem teljesen fedi a valóságot. Szóval könnyed emelkedő, sorozatos rövid, meredek szakaszokkal. Zárásként gyors lejtő, aszfaltos zárással majd hátraarc az erdőbe:
És a rendezők nem könyörültek a ragacsos Wolfsbühelen. A magas fű lelapult a száz bringa súlyától, s bosszúból csúszkáltak a sárban. Mi meg össze-vissza. Itt mindenki tolta. Aztán egy szép erdei felmenet, lejtő és jöhet az utolsó felvonás.
Indulás előtt betoltam egyet a kedvenc lekváromból (az egyetlen ilyen gélszerűség amit képes vagyok elfogyasztani), majd nekivágtam. Hosszú, de nem túl megerőltető - azért a felső felére elfogyott a lelkierő, így toltam egy kicsit. Egy helyen nem volt versenytábla, az előttem levők gond nélkül mentek egyenesen, engem egy hosszútávos kolléga hívott vissza: tessék csak felfelé menni.
S akkor "A" lejtő. Vajon tényleg rávisznek minket arra a borzalomra?
Igen. Szó nélkül. A rengeteg bringásnak köszönhetően az állapota jobb volt mint a múlt héten, de a közepén úgy döntöttem: okosabb és gyorsabb leszállni, és lefutni bringástól. S a lejtő alján a kis réten mit látok: mentőautót. Hoppá. A szervezők is tudnak valamit (lecke a Mátra Maratonnak, ahol tavaly állítólag a versenyzők navigálták a mentőket a déhá szakaszhoz - melynek mindkét vége simán megközelíthető).
Jeah! Megvan. Most már csak le kell gurulni a célba. Gondoltam. Valahogy letisztogattam a szemüveget és a sáron-vízen keresztül kukucskálva navigáltam a faluba vezető vékony úton. Aminek köszönhetően a falu szélén nem vettem észre a rendőr mögötti jobbratartsot. Egy jó kis lejtő után gyanús volt a helyzet, ami a szomszéd faluban teljes bizonyossággá változott: elbasztam. OK, van ilyen, hátraarc, vissza a faluba, rendőr mögött be.
Kicsit csalinkáztattak még a házak között, szinte seggen csúsztam egy meredek füves domboldalon (bringáról már jó előre leszálltam - nem ér annyit hogy az utolsó métereken törjem össze magam), és megvan. Három óra negyven. Nem jó, de a tervezett négyen belül.
Összefoglalás:
A pálya durva.
Itt nem tekersz végig merev villával mint a Budán vagy a Dunán, és a "déhá" szakasz is új értelmet nyer - nem mondom hogy gyerekjáték az a mátrai poros ösvény, de ami itt volt az már tényleg belépő a lejtőzős szakágba.
A lényeg azonban itt is a mászásokon van. Ha valaki nem képes hosszú távon kezelni a meredeket, az bizony csak kullog a társulat után. Amint az előzetes adatokból sejteni lehetett, ez nagyob kihívás mint a magyar maratonok (kivéve Buda, ahol a terep jellege és a táv/szint arány is hasonló). Ezt nem lehet az Alpokra fogni, hiszen a legmagasabb pont sem érte el a Kékes magasságát.
A szervezés korrekt.
Egyes útszakaszokat csak a versenyen lehetett használni - máskor ezeken nem szabad bringázni. Kielégítő mennyiségű etetőpont (kettőt kihagytam), víz, izó, fél banánok. A Mátrán ebből a szempontból nagyobb az eszemiszom, bár a nápolyit nem bírom gyorsan enni.
A komolyabb startcsomag 40 juró volt, amiben egy üveg Grüner Veltliner is benne volt. Finom. A spagettit és a masszázst kihagytam, mivel Christian eldobta magát az utolsó lejtőn, és rohantunk a kórházba tetanuszért.
Mindent összevéve jó buli volt, de a tisztes helytálláshoz még nőni kell egy kicsit. De a táj gyönyörű, a hangulat jó, szóval valószínűleg jövőre újból.
Christian egész héten az időjárásjelentésen csüngött. Én leszartam a meteót, a négy évvel ezelőtti Szívásváradnál úgyse lehet rosszabb.
 |
| 2009, Szilvásvárad (39km, 750m, 3 óra) |
1) A pályabejáráshoz képest hogy fog menni a buli? (a jelzett út "Strecke" néven lesz emlegetve)
2) Miben különbözik egy itteni maraton a Magyarországon tapasztaltaktól?
Megjegyzés: az irományban elég sok hivatkozás van a pályabejárásra, így érdemes elolvasni azt is, illetve a Strecke hivatalos honlapját.
Az első változás hogy kiderült, a start nem Mühldorfban hanem Trandorfban lesz, ami azt jelenti hogy a legnagyobb heggyel kezdünk. Ezzel a múlt heti dilemmám, miszerint hogy a francba fog elférni a mezőny egy szűk ámde húsz százalékos emelkedőn - megoldódott (első lecke a Buda és Duna maratonoknak).
 |
| Trandorf és a Jauerling |
Három távból a középső hivatalosan 37km és 1700m szint, és az alsó-ausztriai Hobby Trophy része. Az extrém táv két kört tesz. A pályabejárás után egy biztos: a hosszútáv nem embernek való. De csak ez a táv érvényes a TOP SIX maraton sorozatban. Ők egy órával korábban rajtoltak, ami szintén jó ötlet.
Ami még változott: a Bärenwände brutál mászása és a tető egynyomos őrülete kimarad. Kissé sok eső esett a napokban, így biztonsági okokból törölték ezt a szakaszt. Szóval csak 33km és 1500m mászás.
A másik probléma személyes: a sisak otthon maradt. Anélkül meg ugye nincs bringázás. Káromkodtam egy sort, majd körbejártam a szervezőket: lehet-e venni, bérelni, akármi? Végül a startbíró megkönyörült és odaadta a sajátját.
Ennek kapcsán: semmilyen bringás cég nem volt kinn, a szponzorok is a környékbeli önkormányzatok és cégek.
Rövid bemelegítés után könnyed esőben 11-kor elindultunk. A hivatalos útvonalra számítottam, így bőszen próbáltam tartani a tempót, de valami nem stimmelt. Na igen. Tudnak egy rövidebb utat az erdőn át, így a könnyed aszfalt helyett durván nekivágtunk a hegynek. Kisvártatva a mezőny utolsó csoportjában találtam magam. Sebaj, majd kiesnek a mazsolák ahogy szoktak. Csakogy itt nincsenek mazsolák. Hmmm. Alakul a kettes kérdésre a válasz.
Nagyjából a Jauerling felső felénél sikerült magamra találni, így itt már sikerült némi erőt is a pedálokra tolni, és magabiztosan fordultam a lejtőnek.
Ahol meglepi: a "Strecke" felejtős, máshol megyünk le. Nos, ez durva volt. Ilyen lemenettel versenyen még nem találkoztam. Besorolása Brian Lopez klasszikus ábráján a piros terület alatt levő fehér sáv:
Mühldorf fölött a mező szélén vittek el, így szerencsére kimaradt az ismert hosszú aszfalt. Figyelmeztetésként kis csapat mentős mellett haladtam el, akik szomorúan ballagó kollegát kísértek.
Az első hegy megvolt. Jöjjön a múlt héten reszlinek minősített Fohra és Wolfsbühel. Nomeg előtte a kihúzott Bärenwände második fele.
A lejtő zúzós erdészeti út, az egyik enyhe kanyart sikerült elszámolni, így az útszéli rázatóról navigáltam vissza magam a helyemre. Úgy örültem a sikeres manővernek, hogy a patak-fotós kombónál egyértelmű volt: nem csúfoskodok a kishídon. Legalább most már minden irányból ért a víz.
A kiírásban szerepelt egy külön díjazású hegyi sprint. Ez úgy néz ki, hogy az ember megy, aztán egy kábé másfél kilométeres szakaszt mérnek. Mivel pont itt csapott hátba a hosszútáv - ahogy kivettem egy korábbi Európa-bajnokkal az élen -, így a csendes szurkolás mellett döntöttem.
Kis lejtő, és fel a Fohra csúcsra. Ez a rész könnyed erdei felmenetként maradt meg bennem, ami nem teljesen fedi a valóságot. Szóval könnyed emelkedő, sorozatos rövid, meredek szakaszokkal. Zárásként gyors lejtő, aszfaltos zárással majd hátraarc az erdőbe:
És a rendezők nem könyörültek a ragacsos Wolfsbühelen. A magas fű lelapult a száz bringa súlyától, s bosszúból csúszkáltak a sárban. Mi meg össze-vissza. Itt mindenki tolta. Aztán egy szép erdei felmenet, lejtő és jöhet az utolsó felvonás.
Indulás előtt betoltam egyet a kedvenc lekváromból (az egyetlen ilyen gélszerűség amit képes vagyok elfogyasztani), majd nekivágtam. Hosszú, de nem túl megerőltető - azért a felső felére elfogyott a lelkierő, így toltam egy kicsit. Egy helyen nem volt versenytábla, az előttem levők gond nélkül mentek egyenesen, engem egy hosszútávos kolléga hívott vissza: tessék csak felfelé menni.
S akkor "A" lejtő. Vajon tényleg rávisznek minket arra a borzalomra?
Igen. Szó nélkül. A rengeteg bringásnak köszönhetően az állapota jobb volt mint a múlt héten, de a közepén úgy döntöttem: okosabb és gyorsabb leszállni, és lefutni bringástól. S a lejtő alján a kis réten mit látok: mentőautót. Hoppá. A szervezők is tudnak valamit (lecke a Mátra Maratonnak, ahol tavaly állítólag a versenyzők navigálták a mentőket a déhá szakaszhoz - melynek mindkét vége simán megközelíthető).
Jeah! Megvan. Most már csak le kell gurulni a célba. Gondoltam. Valahogy letisztogattam a szemüveget és a sáron-vízen keresztül kukucskálva navigáltam a faluba vezető vékony úton. Aminek köszönhetően a falu szélén nem vettem észre a rendőr mögötti jobbratartsot. Egy jó kis lejtő után gyanús volt a helyzet, ami a szomszéd faluban teljes bizonyossággá változott: elbasztam. OK, van ilyen, hátraarc, vissza a faluba, rendőr mögött be.
Kicsit csalinkáztattak még a házak között, szinte seggen csúsztam egy meredek füves domboldalon (bringáról már jó előre leszálltam - nem ér annyit hogy az utolsó métereken törjem össze magam), és megvan. Három óra negyven. Nem jó, de a tervezett négyen belül.
Összefoglalás:
A pálya durva.
Itt nem tekersz végig merev villával mint a Budán vagy a Dunán, és a "déhá" szakasz is új értelmet nyer - nem mondom hogy gyerekjáték az a mátrai poros ösvény, de ami itt volt az már tényleg belépő a lejtőzős szakágba.
A lényeg azonban itt is a mászásokon van. Ha valaki nem képes hosszú távon kezelni a meredeket, az bizony csak kullog a társulat után. Amint az előzetes adatokból sejteni lehetett, ez nagyob kihívás mint a magyar maratonok (kivéve Buda, ahol a terep jellege és a táv/szint arány is hasonló). Ezt nem lehet az Alpokra fogni, hiszen a legmagasabb pont sem érte el a Kékes magasságát.
A szervezés korrekt.
Egyes útszakaszokat csak a versenyen lehetett használni - máskor ezeken nem szabad bringázni. Kielégítő mennyiségű etetőpont (kettőt kihagytam), víz, izó, fél banánok. A Mátrán ebből a szempontból nagyobb az eszemiszom, bár a nápolyit nem bírom gyorsan enni.
A komolyabb startcsomag 40 juró volt, amiben egy üveg Grüner Veltliner is benne volt. Finom. A spagettit és a masszázst kihagytam, mivel Christian eldobta magát az utolsó lejtőn, és rohantunk a kórházba tetanuszért.
Mindent összevéve jó buli volt, de a tisztes helytálláshoz még nőni kell egy kicsit. De a táj gyönyörű, a hangulat jó, szóval valószínűleg jövőre újból.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése