Chamonix
Nagy terv helyett kicsit kisebb ügy…
Úgy kezdődött, hogy ha már meghívtak minket Franciaország csücskébe, gondoltam hazafelé bringázok egyet. A terv egyszerű volt: utolsó nap start hajnal négykor La Roche-ból, cél este kilencre Bern. Cirka 240km, több mint 2000m szinttel és átlag hússzal. A nemes tervet az odaút első huszonvalahány kilométerén feladtam: épeszű ember megpakolt hátizsákkal nem teker többszáz km-t. Aztán az éjszakai vonatozáskor beszívott kondícionált levegő is megtette a hatását egy brutális fokozatú nátha keretében. Ráadásul a tervezett indulás napján zuhogott az eső. Szóval Genftől Bernig majd máskor.
Cserébe, amíg jó volt az idő a társulat kitalálta hogy megnézik a Mont Blanc-t közelről. A mezbe begyűrtem néhány gyümölcsös szeletet, egy adag Powerbar zselét, és a kulacsba is betoltam egy adag port, szóval magamhoz képest több doppinggal indultam a dolognak mint a teljes Turdefranc mezőny. Pótbelső, iratok és egy hosszú ujjú mez is befért a zsebekbe, így kész voltam. Elvitettem magam egy darabig, mert a lapályon nem volt kedvem kerekezni, de a hegyek tövében (Les Gugnesnél) kiszálltam az autóból: találka három óra múlva Chamonixban.
Az indulás ideális volt: patak, tükörsima kerékpárút, autópálya. A kerékpárút két km után építésbe fulladt, de miközben átbalettoztam a friss alapozáson, a munkások megadták a kulcsszavakat: át a hídon, jobbra majd Passy és Servos. Az út nem is szarozott, elindult felfelé. Nemsokára a hegyoldalból tekinthettem le a völgyre és az autópályára.
Kellemesen kanyargott az erdőben az út, s az egyik kanyarban olyan
nemes egyszerűséggel tárult elém a Mont Blanc ahogy a Santa Maria del
Fiore szokott megjelenni a lecsapott házsarok mögül Firenzében. Servos
templománál már ismerősként vigyorogtam a nagy hegyre, aztán kis
tekergés az autópálya körül (Vaudagne), és elindult a szerpentin. Mivel itt
eltűntek az útjelző táblák, a helyiektől kértem megerősítést. Igen,
Chamonix arra van, de meredek. Sebaj, ezért vagyok itt. De a meredek
csak nem jött. Csak két lány akik egy lámát sétáltattak pórázon. Nem,
nem a piros kaftánost…
Egyszer csak kék felirat a földön: már csak 300m. Aztán: Finish. És
az út elkezd lejteni. Nagyon. Húha, itt baj lesz, morfondíroztam. Le is
állítottam egy autóst, aki megnyugtatott: jó felé megyek, még öt km. Na,
mondom akkor most a bringa átalakul szopórollerré: lejt az út és hátra
van 400m szint. Csúnya lesz a vége ennek…
De nem. A guglimap csalt. Chamonix 1050m-en van. A bevezető úton a mögöttem levő outis kollegától kértem megerősítést. Szemlátomást kelletlenül lassított, így gondoltam segítek neki hogy húzom egy picit. Megelőztem, és intettem hogy jöjjön. De nem jött. Mindegy. Én megvagyok. Chamonix. 33km, 700m szint. Morogtam is, hogy ez megint akkora kapufa lett mint a Vezúv, s a francnak tettem fel a virsligumit a jó kis Nobby Nick helyett. Mert azzal lehetett volna lefelé valamit alkotni. Na, de eredetileg teljesen másra készültem…
Így egy adag jégkrém és kóla után a cimborákkal nekivágtunk a hegynek. Van ott egy gleccser, nézzük meg az alját. Egy darabig bohóckodtam az erdei ösvényen, majd toltam. Mert meredek is volt, meg gyökeres, lépcsős. Szóval kimentem az aszfaltra, hátha azon feljutok a kis libegő felső végállomásához. De két kanyar múlva visszatérített a tábla az erdőbe.
Na, ez a terep eldöntötte a dilemmámat: nem érdekel hogy nehezebb,
nekem össztelós bringa kell. Bírja a negyedméteres lépcsőket, a
gyökérsort. Felfelé nem volt nagy élmény, inkább cipeltem mint toltam a
gépet, míg kiértem egy meredek dózerútra.
Itt elborult az agyam, felültem a bringára. Csodámra is járt a libegő személyzete, akik végignézték az utolsó métereimet; hitetlenkedve tapogatták a virsligumit: ezzel jöttél ide fel? Megnyugtattam őket, hogy csak az utolsó kétszáz métert, a többit toltam az erdőben (nem néztek kevésbé hülyének). Adtak vizet, én meg pihegtem míg a többiek is felértek.
Innen már csak pár méter a Gleccser-vendéglő, ahol megtekintettük a jeget, a Midi csúcsát, és ettem egy cseresznyés lepényt.
Az igazi az lett volna, hogy innen az erdei úton lezúzok, de a
slicket a földúton se mertem elengedni. Hiába, a 15-20% tiszteletet
parancsol. Így a többiek gyalogos tempójában leóvakodtam a hegyről.
De talán, ha jövőre is meghívnak és meglesz az új bringa akkor nem kérdés: szép az aszfalt, öröm ahogy repül a virsligumin felfelé a gép, de egy zúzás az erdőben ezerszer többet ér.
Úgy kezdődött, hogy ha már meghívtak minket Franciaország csücskébe, gondoltam hazafelé bringázok egyet. A terv egyszerű volt: utolsó nap start hajnal négykor La Roche-ból, cél este kilencre Bern. Cirka 240km, több mint 2000m szinttel és átlag hússzal. A nemes tervet az odaút első huszonvalahány kilométerén feladtam: épeszű ember megpakolt hátizsákkal nem teker többszáz km-t. Aztán az éjszakai vonatozáskor beszívott kondícionált levegő is megtette a hatását egy brutális fokozatú nátha keretében. Ráadásul a tervezett indulás napján zuhogott az eső. Szóval Genftől Bernig majd máskor.
Cserébe, amíg jó volt az idő a társulat kitalálta hogy megnézik a Mont Blanc-t közelről. A mezbe begyűrtem néhány gyümölcsös szeletet, egy adag Powerbar zselét, és a kulacsba is betoltam egy adag port, szóval magamhoz képest több doppinggal indultam a dolognak mint a teljes Turdefranc mezőny. Pótbelső, iratok és egy hosszú ujjú mez is befért a zsebekbe, így kész voltam. Elvitettem magam egy darabig, mert a lapályon nem volt kedvem kerekezni, de a hegyek tövében (Les Gugnesnél) kiszálltam az autóból: találka három óra múlva Chamonixban.
Az indulás ideális volt: patak, tükörsima kerékpárút, autópálya. A kerékpárút két km után építésbe fulladt, de miközben átbalettoztam a friss alapozáson, a munkások megadták a kulcsszavakat: át a hídon, jobbra majd Passy és Servos. Az út nem is szarozott, elindult felfelé. Nemsokára a hegyoldalból tekinthettem le a völgyre és az autópályára.
De nem. A guglimap csalt. Chamonix 1050m-en van. A bevezető úton a mögöttem levő outis kollegától kértem megerősítést. Szemlátomást kelletlenül lassított, így gondoltam segítek neki hogy húzom egy picit. Megelőztem, és intettem hogy jöjjön. De nem jött. Mindegy. Én megvagyok. Chamonix. 33km, 700m szint. Morogtam is, hogy ez megint akkora kapufa lett mint a Vezúv, s a francnak tettem fel a virsligumit a jó kis Nobby Nick helyett. Mert azzal lehetett volna lefelé valamit alkotni. Na, de eredetileg teljesen másra készültem…
Így egy adag jégkrém és kóla után a cimborákkal nekivágtunk a hegynek. Van ott egy gleccser, nézzük meg az alját. Egy darabig bohóckodtam az erdei ösvényen, majd toltam. Mert meredek is volt, meg gyökeres, lépcsős. Szóval kimentem az aszfaltra, hátha azon feljutok a kis libegő felső végállomásához. De két kanyar múlva visszatérített a tábla az erdőbe.
Itt elborult az agyam, felültem a bringára. Csodámra is járt a libegő személyzete, akik végignézték az utolsó métereimet; hitetlenkedve tapogatták a virsligumit: ezzel jöttél ide fel? Megnyugtattam őket, hogy csak az utolsó kétszáz métert, a többit toltam az erdőben (nem néztek kevésbé hülyének). Adtak vizet, én meg pihegtem míg a többiek is felértek.
Innen már csak pár méter a Gleccser-vendéglő, ahol megtekintettük a jeget, a Midi csúcsát, és ettem egy cseresznyés lepényt.
De talán, ha jövőre is meghívnak és meglesz az új bringa akkor nem kérdés: szép az aszfalt, öröm ahogy repül a virsligumin felfelé a gép, de egy zúzás az erdőben ezerszer többet ér.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése