Dambachgraben

Weidlingbachban már nyakamra mászott a szürkület, így elkezdhettem a hazaúton törni a fejemet. Túl sok energiát nem fektettem az ügybe, mert egyszer csak egy balra tartó erdészeti úton ott díszelgett megint a montinbájkkal arra felirat (Weidlingbachba keletről érve elõször egy gyalogosoknak levõ csomópont van, ez utána lesz). Na nézzük. Végül is, ha bedurvul akkor sötétben is vissza tudok rajta jönni. És Irene Grandi visszhangzik a fejemben: perche no, vivo in vacanza da una vita...

 

Tehát ez egy szép, hosszú murvás út. Ráadásul széles. És így szürkületkor csendes. Lenn a patak, fenn a bringás, még feljebb hegyodal és fák. Meg valami zöld az aljában. Hangulatos. Szép. Nyugodt. Aztán egy foltnyi fenyőfa. Alattuk csönd. Nagy csönd. Nagyon nagy csönd. Szeretem a fenyőfákat...

Jó kapaszkodni felfelé. Nyugisan, bele a szürkületbe. Aztán megvan a teteje, ahol már zúgnak az autók. Most már ideje hazafelé menni. Néhány falat, szélnadrág, aztán még egy apró emelkedõ az Exelbergre, ahol a sötét dombok mögül kiviláglik Bécs, a szerpentin felett meg mélykék és tiszta az ég, és az ember csak röhög magában és süvít lefelé. Mert bizony ez is jó.

Aztán csak át a városon. S amikor olyan helyeken jár az ember mint Újerdőtojás (Neuwaldegg), akkor a Dornbachstrassén tuti az fog eszébe jutni, hogy vajon az Új SzínházIgazgató szereti-e a kebabot...