Saalbach-Hinterglemm XXL: BIG 5 Challange és Devinci Wilson

Bontsál sört, hosszú lesz

Poén lelőve a nyitásban, jöjjenek a részletek. Ja, a fotók nem lesznek extra minőségűek; ennyit tud a mobiltelefon.

A BIG 5 Challenge arról szól, hogy a Glemm-völgyben levő négy felvonót és a leogangi Asitzbahnt használva minél több lejtőt gyűjtsünk össze. A hivatalos útvonal tartalmazza az eddig bemutatott pályákat és ösvényeket, de igazából teljesen mindegy a sorrend és a bejárás. A lényeg: nap végére 5000m lejtőt lehet összeszedni alpesi terepen, miközben felfelé csak félezret kell tekerni. A hivatalos hossz 68km, de ebbe beleszámolták a lifteket és egy nagy kerülőt a Kohlmais hegyen, amit ki lehet hagyni. Egy "szabály" van csak: az összes felvonó alsó és felső állomását érinteni kell.

A kihagyás trükkje, hogy Saalbach-Hinterglemmben szállsz meg, olyan helyen ahol adnak Joker Cardot. Ez korlátlan felvonóhasználatot nyújt, és napi egy Asitzbahnt. Ezzel ki lehet kerülni a hivatalos BIG5 Keycarddal járó megkötést, mivel a Glemmtal felvonóit többször is használhatjuk. Ez természetesen azzal jár hogy a lejtők száma növekszik, valamint nem tudsz szelfizni a csekkpontokon. Nabumm...

Ja, tipp: a kártyát tedd be valami átlátszó tokba, különben pár nap alatt a vonalkód leamortizálódik róla a zsebedben. Amúgy ha "elromlik" nincs gond, simán nyomtatnak a régi alapján újat - akár a felvonó pénztárában is.

A felépített marketing és a hírek alapján nehéz túrának, valódi kihívásnak hangzik, ami igaz - ha elsőre, vakon ugrunk bele. Ezt erősíti hogy Sala tavaly mondta hogy pár éve két napig aludtak a túra után - és Sala egy "picivel" jobb nálam. Így kihasználván a nyaralás adta időt, szépen megnéztem az utat darabokban.

Ez alatt kiderült: a történet nem teljesíthetetlen (az ebéd utáni órákba belefért két Hacklberg egy Z-line és egy Pro-line), így a második héten már komolyan rágott az ideg hogy bepróbáljam.

A másik dolog ami izgatott, vajon milyen egy igazi nagy gépen lejtőzni. Kerülgettem a boltokat, számolgattam a - kissé húzós - kölcsönzési díjakat, és mindezt össze kellett hozni az időjárással amely ezekben a napokban elég kiszámíthatatlan volt.

Végül az utolsó napra jó időt mondtak, így reggel besétáltam a helyi Intersportba egy gyönyörű Devinci enduro gépért. Sajna nem volt az én méretemben, így kis tanakodás után megemeltem a tétet: legyen a Wilson. Hogy mire képes egy ilyen gép, az itt tekinthető meg - kérdés hogy én mit kezdek vele.

Ja, a méret. M-es emberke vagyok, de Wilsonból az L volt kényelmes. Enduró M-et elég picinek éreztem. Lehet hogy Kanadában más a méretezés...

Úgy tíz órára le is zongoráztuk a dolgot, beállítottam a páncélinget, térdvédőből meghagytam a saját kis könnyűt - hátha tekerni is akarok -, majd fullfész bukóval a fejemen áttekertem a Kohlmaisbahn aljához.

Bemelegítés - Milka line
Mivel a túra első lejtője Leogangban van, gondoltam előtte ismerős terepen próbálom ki a gépet. Szóval Kohlmais Mitte, kiugrás, igazítás és...

Az első kanyarokat még óvatosan vettem, de az utána következő egyenes szakasznál hagytam gurulni a gépet. "Ez nem motor, ez chopper" visszhangzottak bennem Bruce Willis szavai. A bukó is jótékonyan csillapította a menetszél zaját... Csak ésszel - figyelmeztettem magam: kicsit más a sebességérzet.
Az adatokat visszanézve, ezen a részen 45km/h felett mentem a korábbi max 39km/h helyett. És nem éreztem gyorsnak. A fékért is később nyúltam, ami azt jelenti hogy összességében gyorsabban lehet lefelé menni.

Kanyar, eresszük rá fék nélkül: Shhhummmm. Éreztem hogy mintaszerűen dőlök az ívre, a bringa egyszerűen tapadt a kanyarra - hmmm. Volt már ilyen, mikor is? Ja, a Trekkel... Szerintem Pierre is tudja ezt csak bízni kéne magamban egy picit és nem húzogatni a fékkart a kanyarokban - ami amúgy sem hasznos dolog.

Na, nézzük a táblákon az ugrást. Lejtő, hagyd a féket, rámpa, hopp, airtime, landolás simábban mint az Air Force One. Ojjé!

A záró huplikat meg egyszerűen átgurultam. Kényelmesen üldögélve.

Bemelegítés megvolt, induljon a túra.

1. szakasz: Kohlmaiskopf - Asitz
A túra legtekerősebb része. Saalbach fölött 1750 méteren nagyjából szintben kanyarog a hivatalos Wurzel trail. Magyarán Gyökér-ösvény. A név találó, az ösvényt nem is látni a gyökerektől.

Az elején még hősiesen tekertem - Wilson olyan szinten ment át mindenen mint egy kanadai favágótraktor -, de egy idő múlva feladtam. Az áttételek és a bringa brutális 18kg súlya nem támogatja a gyökéren ugrálást. Azért megnyugtatott, hogy az út második felét a könnyebb bringával megáldott sorstársak is kisétálták.

Wurzel trail

Wurzel trail

A Wurzel trail cirka 3km után ér véget a Schönleiterhütténél.

És akkor most elmondom a másik utat az erdőn át. A Kohlmais ülőliftje mögött induló ösvényről NE térj le jobbra a BIG5 táblánál. Ez a gerinc északi oldalán megy végig, és felvisz a Wildenkarkogel 1910-es csúcsára (ennyi árat kell fizetni a tekerhetőségért). És innen a tó csücskéből indul egy kis lejtő, amit nem érdemes kihagyni.

Prundelkopf

Wildenkarkogel

Mondtam hogy nem akarod kihagyni...

Innentől elvileg az Asitz megmászása árán jutunk a leogangi bringapark tetejére, de most tavat renoválnak arra, így a csodaszép Schönleitenweg turistaúton kell haladni. A jó benne, hogy visszafelé is itt fogsz jönni csak akkorra húzós mászássá változik a lejtő. De másodikra ugye mindig nehezebb...

Schönleitenweg

2. szakasz: Leogang Bikepark
Nabazmeg, ez durva volt. Ugye van valami erdészeti út lefelé, meg a Hangman I. Naperszehogy, fasza gyerek vagyok, meg nehogymár erdészetin csúfoskodjak egy DH géppel.

Szóval lift jobb oldalán elslisszol, köves egynyomos, majd satufék. Félreálltam, letettem a bringát és oda-vissza átsétáltam a köves letörést: aha, szóval ott le lehet menni... le is gurultam szépen, majd egy száz méter múlva újra eljátszottam ugyanezt egy kicsit húzósabb szakasszal.

A továbbiakban belerázódtam a dolgokba, szép komótosan csordogáltam lefelé a sziklákon és pallókon, melyeket hivatalosan nortshore elemeknek hívnak. Kissé vékonykák, ilyenkor áldom magam hogy munkába menet a járdaszegélyen szoktam egyensúlyozgatni.

De alig melegedtem be, máris rákerültem a felvonó esésvonalában levő kőfolyásra. Én nem tudok mást elképzelni, mint hogy tél elején a lejtő tetejére odaraknak két ifányi zúzottkövet, aztán hagyják hogy a hó szépen levigye. Hátsó féket satuztam, és szépen leszánkáztam a görgő kövek között.

Hangman I - esésvonal

Aztán pár kanyar, és le is értem a középső állomáshoz. Na jó, hosszú még a nap; elvileg a következő etapnak (Hangman II) van könnyebb alternatívája a Flying Gangster képében. Kis kérdezősködés árán meg is lett a bejárat:

A srácok után én is nekilódultam a csodásan kiépített pályának. Pár hupli után útelágazódáshoz értem: Freeride balra, Downhill jobbra. A szótáramban a freeride szó a Rampage meg Andreu Lacondeguy szavakkal van kapcsolatban, szóval úgy döntöttem, jó lesz nekem a könnyed downhill.

Na, akkorát taknyoltam az első sziklás kanyarban, hogy öröm lehetett nézni. Legalább teszteltem a páncélzatot. Megérte kölcsönözni. Az érdeklődőket megnyugtattam hogy semmi bajom, majd átkukkoltam a freeride pályára: tükörsima bájkpark. Aha... szóval ezek itt ezt fordítva értik. Áttoltam, és innentől már csak arra kellett figyelni hogy a két párhuzamos nyomvonalból mindig, és MINDIG a freeride-ot válasszam, mert szép dolog azon a wallride-on átzúzni mint amit Greg Minnaar is használ, de a többihez én kicsi vagyok.

Szóval lágyan, finoman vitorláztam lefelé a hatalmas íveken, míg az egyik utolsóban a külső íven egy hét év körüli fiúcska, a belsőn meg anyuci a kisebbel toppant elém. Fékezés közben szóltam hogy "ez nem turistaút", amire egy mosoly volt a válasz. Okés cica, szépen vigyorogsz a dekoltázsod felett (bocsi, nincs fotó), de az nem ment meg az elütéstől.

Közjáték: Leogang bringapark, összefoglalás - miközben a felvonóval visszaemelkedek a tetőre
A fentiekből kitalálható, Leogangban az egymenetes kirándulás... hát, nem az ideális. Egy-két nap tuti kell míg az ember kitalálja hogy mi merre van (a táblázás elég gyenge), és megszokja a terepet (ami viszont nagyon nem gyenge). De az egész olyan mint egy katasztrófa sújtotta övezet - na jó finomítsuk mint egy építkezés. Abszolájte nincs az az "erdőben zúzok" fílingje mint mondjuk Wagrainnak vagy akár az X line-nak a szomszéd völgyben. Ez a hely kizárólag a bringázásról szól.

3. szakasz: Asitz - Saalbach
Schönleitenweg visszafelé, majd a háztól... egyrészt visszafelé lehet menni a Wurzel trailen, de az erdészeti utakon kényelmesebb. A hivatalos útvonal is ez, jó kis zúzda melynek során a Panorama Alm illetve Kohlmais Mittelstation táblákat érdemes figyelni. Rövid emelkedő kivételével felhőtlen gurulás a völgy fölött.

Schönleitenhütte

Az út az emelkedő után rávisz az Egger trail nevű egynyomosra, amely a középső állomás fölött megy el szintben a Spielbergalmhoz, ahonnan széles erdészetin lehet lecsorogni Saalbachba. De ugye ha van Joker Cardod, amit okosan nem váltottál napijegyre akkor az Eggernek csak az elejébe kóstolsz bele, és a kerítésmászás után balra lemész a sóderen a Kohlmaisbahn közepéig ahonnan felvonod magad a tetőre és Panorama trail, sóderesek (ismerős lesz egy része) majd Milka.

Vagy ha nagyon szeretnéd az Eggert (nem rossz), akkor a végénél csapsz egy hátraarcot a sóderesen felfelé, és a Panorama Almtól legurulsz a Milkához.

4. szakasz: Schattberg
Start majdnem kétezren. A könnyebb megoldás a Hacklberg trail, a durva pedig az X-line. A Hacklberg azért jó mert könnyebb, elsőre is élvezed, és a vége Hinterglemmben van. Szóval hajrá.

Schattberg-Ost, officiális önfotózóhely

A másik csúcsra kissé lassabban értem át mint Pierre-el. Egy downhill gép alkalmatlan 20%-os emelkedők kitekerésére. A csúcskereszt alatti mezőn pihegtem egy sort a többi sorstárssal,

majd jött fél óra gondtalan zúzás. Mivel korábban saját bringával négyszer végigmentem az úton, volt alkalmam megfigyelni a kölcsöngép mozgását.

Az út felső fele a Hacklberg Almig egyértelműen jobb volt a nagy géppel. Bármin, úgy értem bármin gondolkodás nélkül keresztülengedhettem legyen az letörés, vagy nagyobbacska kő. Nem kellett keresni az utat köztük. Át rajta, ahogy a lendület adja.

A második részen (ott ahol a feladat a tekerés nélküli átjutás), mivel az simább, a két bringa közti különbség szinte elveszett.

A rövid emelkedőt végigtoligattam, és ahogy durvult a Hacklberg II-t záró ösvény, úgy lett egyre kényelmesebb Wilson. De... az elején nagyon nem tetszett: a fahíd (nortshore a mezőn) után van egy kanyar, ahol korábban mindig satuztam: pont egy ugratóra vitt a lendület, a mellette levő kerülőhöz kisebb sebesség kellett. Második körben már bosszantott hogy ez nem lehet véletlen (az út ezen része keményen épített), így közelebbről szemügyre vettem, s kiderült az ugrató nem nagy, szóval onnantól öröm volt átgázolni rajta. Szegény Wilson azonban olyan lomhán fordult rá a történetre hogy kényszeríteni kellett az ugrás vonalára. Szóval lankás pumpálós kanyargásra vegyél kisebb bringát.

De a záró Buchegg trail kanyarjain eszméletlenül elemében volt a bringa.

4. szakasz: Zwölferkogelbahn, Z-line
Wilsonnal ez a kényelmes kategóriába tolódott. Az erdei részt kifejezetten élveztem, annak ellenére hogy egy jókora követ sikerült kifordítanom a helyéről, amely ezért hálából alulról lelökte a lábam a pedálról. Megúsztam...

A pálya felénél levő összekötő részen Wilson is rázott - értenek a pályakarbantartók ahhoz hogyan tartsák kordában a száguldozókat.

5. szakasz: Reiterkogelbahn, Blue line vagy Pro-line (Evil Eye trail)
A Blue line-on már Pierrel is elég bátran mentem, szóval nem volt meglepő hogy Wilsonnal semmi extra nem történt, max az egyenes szakaszokon "kicsit" jobban elengedtem - bár ekkorra már fáradt a karom a fékezésektől, a matató ujjamat is be kellett vetni a lassulás érdekében.

Blue line

Ezzel be is fejeződik a BIG5. Megvan, megcsináltam. Hála az előzetes bejárásoknak, nem is tűnt vészesnek. Annyira nem, hogy felhívtam a családot: még van idő, nézzük meg együtt a kilátást a Schattbergről, mert szép. Kaptak az alkalmon - pláne hogy már aggódtak mert valakit az X line-ról helikopteres mentő vitt el a délután folyamán (jobbulást neki), és nagyon örültek hogy nem én voltam az.

És ez az amiért tuti a Joker Card: ez az utolsó kanyar nem fér bele a BIG5 kártyába...

6. szakasz: Ráadás
Odafenn fotóztunk (nyitókép), majd az uccsó járattal a család lement. Én maradtam. Utolsó nap, szép idő, kurva jó bringa... Nehogymár kabinban menjek le.

Odagurultam a pálya elejére, leszáguldottam a nyeregbe és megálltam. Most akkor fel kell tolni a bringát megint a hegyre, végig a Hacklbergen, és vissza Saalbachba? Nem rossz, nem rossz, de ma ez már megvolt.

Eh, a kisfaszom fog ma még bringát toligatni, és különben is ha most nem nézem meg még egyszer az X line-t sose tudom meg milyen egy igazán komoly lejtő egy nagy géppel. Jobbra le.

Wooooooow! Zsummm! Brhhhhaaaam! Sssshhhhammm! Jiiiiiiiiihhhhááááááá!

Azért a nortshore részen szerencsétlenkedtem egy sort (a pár nappal korábbi zakó pszichésen megnyomott), de azokon a letöréseken ahol korábban már leszálltam Pierre-ről, most problémamentesen átmentem; sőt az egész menetet kifejezetten élveztem. Jó móka volt.

BIG5 összegzés
Jó buli. Akár egyedül, akár haverokkal. Sokat segít ha van lehetőséged a környékkel ismerkedni, akkor lazábban veszed az egészet, jobban be tudod magad osztani. Ha csak egy napod van, a Kohlmais-Asitz szakasznak nézz utána térképen. Nem teljesen egyértelmű.

Amúgymeg, szerintem Leogangot ki lehet hagyni. Az más kategória - nem mondom hogy nehezebb mint az X line, de vadabb, és könnyű durva pályára tévedni. Helyette inkább kétszer Schattberg - akár két Hacklberggel. Egy álom az az út. De ahhoz Joker Card kell...

Összefoglalva a DH gépet
Nagyjából bejött amit korábban gondoltam: a kerékpáron én vagyok a szűk keresztmetszet, nem a bringa. Pierre (26" 120/100mm) technikailag durva lemenetekre alkalmas, és bírja is. Egy DH géppel ezek a lemenetek nem lesznek könnyebbek csak kényelmesebbek, ami azért jó adag magabiztosságot ad a dologba, és a magabiztosság sebességet jelent.
Azonban az igaz hogy van egy lejtési szög és sziklamennyiség amikor ezen plusz "kényelem" nélkül hmm... nem biztos hogy élvezetes lesz a dolog. 

És itt jön a lejtőzést, durvább terepet kedvelők örök dilemmája: vajon ha az egyén "boldogsághoz szükséges rázkódási élményét" a terep nehézsége és a bringa nagyságának hányadosa adja, akkor kevésbé rázós terep kis bringával ugyanaz lesz mint a nagyon rázós nagy bringával?