Weinsteinbike Marathon, 2015

A verseny Mühldorfban egy "szívem csücske" darab, aminek az oka nem teljesen világos. Nem vagyok egy versenyorientált fickó, és a látszat ellenére talán mazochista sem vagyok. Akkor miért tetszik egy etap ahol 10% alatt alig van emelkedő, és 37km-en 1700m mászás van?

A Weinsteinbike Marathon azonban több mint egy szimpla verseny. A bevezetőben említett mutatókat szinte bárhol el lehet érni, de a tájat nem. Az adott.

Mühldorf az osztrák Dunakanyarban van, Krems és Melk között, kicsit északra. Magyar párhuzam: Börzsöny. Vulkáni hegység, és ez tovább növeli a párhuzamot kedvenc hegyeimmel.

---------

Idén szponzorált versenyzőként vettem részt a buliban. A fenti képen látható TGBau csapat vezetője nem tudott eljönni, így tőle kaptam egy nevezést, Christiantól pedig egy mezt. Mivel a csapatot egy sztriptízbár is támogatja (azért jó lenne tudni milyen khmm... mélységben, hátha megéri belépni a klubba), így egyáltalán nem bántam hogy reklámfigura vagyok.

Bepakol

Megérkezik

Rajtcsomagol

Kipakol

Melegít

Rajtol

A verseny útvonala fejben teljesen jól követhető, és ez menet közben nagy segítség. Van öt hegy, és öt lejtő. Ötig még egy focista is el tud számolni, szóval rajta:

1. hegy - Jauerling
500m mászás. Ez az amit középhegységben nem egyszerű megoldani. Pláne hogy az érdemi rész több mint 10% (450m 4km-en). Mindez széles erdészeti úton. Lesz majd egy köves nagyon meredek rész - na, az majdnem a teteje.

S a teteje eljő egy fenyőerdő képében, amelynek elég misztikus hangulata van. Ezoterikusok tuti érdekes gondolatokhoz jutnak ilyen helyen, míg a materiálisabb gondolkodásúak egyszerűen élvezik a sötét utat a vonalkódszerűen sorakozó fák közt.

Onnantól kis csalinkázás a tető rétjéig, és jön a lényeg, a lejtő. A rideg tények: 3km, 600m zuhanás. Ezt sem könnyű összehozni az Alpokon kívül. Már a normál erdészeti út se semmi - köves, szűken kanyargós - de a rendezők úgy gondolták, legjobb út az egyenes. És az - ellentétben a két évvel ezelőtti sárcsúszdával - most csontszáraz poros gyökérbombázás volt. Itt sikerült beérnem és mosolyogva megelőznöm a mezőny végét, akikkel a továbbiakban elszánt küzdelmet folytattunk az utolsó helyekért.

2. hegy - Bärenwand
Számadatok alapján durvább mint a Jauerling (400m 3,3km), de rövidebb. Ráadásul ekkorra már bemelegedtem, helyrerázódtam szóval érzetre jobban ment. Érzetre. Mert valójában az emelkedő feléig bírtam a többiek tempóját. Ott az egyik kanyarban a kisasszony és a nálam cirka tíz évvel idősebb úriember undorító lazasággal elléptek.

Az etap teteje technikás egynyomossá szűkül - felfelé. Majd a kis vadászkunyhó mögött tovább kígyózik - lefelé. Juhhhuhuuuuuu. Aztán jön a szokásos köves erdészeti - a táblákra figyelni, a három nyíl itt a brutálisan sodrós kanyarokra figyelmeztet. Kivéve amikor egy kanyar van levágva, hogy a lejtő esésvonalában szánkázhassunk a poros hegyoldalban. Wwoohhhohóóóóó. Itt megint sikerült előznöm: számomra érthetetlen módon, két srác az erdészetin lefelé tolta. A verseny után Christian mondta hogy ő az emelkedőn fogta be őket, totál kész voltak, képtelenek voltak a bringára ülni.

A lejtő alján a szelíden kanyargó részen csapott hátba a hosszútáv első embere - nekik két kör az etap és egy órával korábban indultak. Lejtő van, próbáljuk meg tartani a tempót. Kiértem a kanyarból, előttem jó kétszáz méterre be lehetett látni az utat - de az embert nem láttam. Húbazmeg, ez hova tűnt? Hát bizony, ennyire gyors volt. Az eredménytábla alapján ő mindössze negyed órával több idő alatt tette meg a két kört mint én az egyet...

A lejtő alját egy is patakátkelés jelzi, amely idén elég gyéren csörgedezett.

3. hegy -  Fohra
Keskeny aszfalttal indít, majd fehér sóderes húz felfelé. A buli legérdektelenebb része. Tekercselsz mint a mókus... Csak 2,8km és 220m szint. Fent aszfaltos kanyargás - érdemes a tájat nézni... Apropó táj. Az elsőrangú. Itt-ott ki-kivillan a fák közül egy falu, egy templom, egy kastélyféle, vagy pár szikla a szomszéd hegyen. A Fohra aszfaltja pedig elég kényelmes és nyílt ahhoz hogy kicsit a szemünket is balzsamozzuk a táj szépségével.

A lejtő finoman kezd, majd egy éles balos kanyarban az Őrségre jellemző házak között kell kanyarogni. Itt érdemes átkapcsolni a hátsó telót (ha van): a kavicsos szekérút szinte észrevétlenül változik át köves villámgyors lejtőbe, ahol jól jön ha az ember seggét nem rugdossa a nyereg.

4. hegy - Wolfsbühel
A rázató után újabb rövid aszfaltozás, aminek egy éles jobbkanyar vet véget. Ja, váltsál kistányérra... Nem vészes, csak hosszú. Az a fajta emelkedő amin nem látszik hogy emelkedik. El a házak között, erdő, kicsit gyökeres, majd rét, fel az aszfaltra. A kanyarban van az utolsó frissítőpont. Itt utántöltöttem a hátizsákom, és a következő kanyarban be az erdőbe megint. Kicsit gyökeres, nagyon kellemes felfelé, aztán kis lejtő és jön egy brutál (15-20%) mászás az erdőhatáron.

A legcsúnyább az volt, hogy lendületből vágódtam a mezőre, és a domborzatot nehéz volt korrigálni - így szépen nekimentem egy fa alsó ágainak. Más is így járhatott, mert egy törött napszemüveg hevert az ágak alatt. Sebaj. Fel, aztán a végén inkább toligattam. Nem kell itt játszani a hirót...

A lefelé semmi extra, csak a szokásos köves szekérút. Villámgyors.

5. hegy - Weinberg
Méltó zárása a napnak. 2km, nem egészen 200 méterrel. Emlékeimben ez a rész egy hosszú tekercselésként maradt meg, amikor már nagyon elegem van az elmúlt pár óra tekeréséből. Na, ez idén kicsit változott: a falut elhagyva az út egy rétet keresztez. Látszólag sima ügy, de azon a nyomoronc szekérúton nem volt értelmes nyom. A kövek össze-vissza dobálták a kereket, s ha még ez nem volna elég, sehol egy árnyék délután két órakor. Megváltás volt az erdő hűs világa, még ha durvult is az emelkedés.

A tető nem jelenik markánsan, csak elkezd lejteni, a kerekek alatt ugrálnak a kövek, kígyózik az ösvény és juhhhuuuu, itt van a Halál-árok. Legalábbis két éve az volt a sárral telített meredek mélyút, amiben lehetetlen volt haladni. Most lágyan kanyargott benne az előttem járók által kitaposott nyom, és jó tempóban lehetett rajta menni. Az árok végén fotós, szekérút, majd aszfalt, főút, kis tekergés a falu szélén és

CÉL.

A szpíker elismeréssel adózik a hátizsákomnak (lehet hogy ki kéne alakítani valami versenyzős hacukát), a cimborák ujjonganak, pihegés, zuhanyzás (!!) és mehetünk enni.

Ja, cimborák: a csapattársak a célban vártak. Mind. Jólesett.

3 óra 30 perc. Huh, csak tíz percet faragtam a két évvel ezelőttiből. Igazság szerint azért többet, mivel most benne volt a teljes Bärenwand.

-----------

Pálya: a legjobb amin eddig versenyen mentem. A mászások durvák, a lejtők embert kívánnak, a táj változatos és szép. És durván köves. Hátizsák ide vagy oda, én inkább viszek két belsőt mint ne tudjam megoldani ha defektem van. A mezőny komoly hányada fejezte be a napot defekt miatt DNF címkével...

A jelölés brutálisan jó. Itt már nem arról van szó hogy esetleg eltévedhetsz. Arra sincs esélyed hogy meginogj, jó helyen tekersz-e. Táblák, sprés nyilak, elágazásban a nem kívánatos út markánsan lezárva.

Veszély jelölése: igen, azok a kis táblácskák két-három nyíllal. Korrekt. Valóban ott voltak ahol kellett, és érdemes volt megfogadni a tanácsot. És, talán ez a lényege ezeknek a tábláknak. Oda tenni ahol van értelme.

Mérés: nincs chip. A rajtszám hátulján egy kis mágneslapocska van. Menet közben két helyen mértek, és ezen a részidőket meg lehet nézni az eredmények közt. Ja, és a honlap alapján úgy tűnik, verseny közben élőben lehet követni az eredményeket...

Etetés tökéletes. Nem sok flanc, izó, víz, banán. Az út során egy-egy fél banánt nyomtam a három etetőponton, valamint kétharmad távnál elmajszoltam a rajtcsomagban talált gélt. Egész jó volt. A harmadik itatónál a vízutántöltés cirka egy liter volt, összességében olyan 2,5 liter folyadékkal megvolt a nap.

Tésztaparti: a sima nevezésben nincs tészta, de jó pénzért adtak. Meg házi sütit is. Meg sültkrumplit. Durván teleettem magam.

Zuhanyzás: magyar maratonrendezők, kérem elzarándokolni Mühldorfba. Nem nagy ügy: egy pajta amiben raklapokon áll egy nagy tepsi, és négy zuhanyrózsa.

Saját teljesítmény: ahhoz képest hogy idén ehhez hasonlót nem tekertem (ezer méternél többet nem is másztam a tavalyi Mátra óta) egész jó volt. Se görcs, se húbazmegnembírom. És a lejtők... Naigen, a legutóbbi ittlétem óta három nyár - három bringaparkos edzés. Kifejezetten élveztem a zúzást. Most már csak a mászást kellene mellé tenni, hogy legalább a nálam idősebbeket meg bírjam előzni...

Fotók piszok jó minőségben: http://www.sportograf.com/de/shop/event/2871-WeinSteinBike-2015#event (klikk a besztofra). Lesz egy aminél ki fog szaladni a szádon a húbazmeg...